KILENCEDIK FEJEZET

 

 

Most, hogy megszűnt minden látnivaló, a tömeg szétoszlott. Carlnak és Heinznek sem volt semmi nyoma.

Konrad a nyúlgereznával tisztogatni kezdte a Farkas kardjának pengéjét. Mikor elkészült vele, a mocskos szőrt eldobta, és a kardot felemelve a kocsmába lépett. A fegyver hosszú volt és nehéz - nehezebb bármelyik fegyvernél, amit valaha is a kezében tartott.

A Farkas a hordók melletti asztalok egyikénél állt, és egy korsóból ivott. A láncingét közben levetette, most már csak fekete bőrruhája takarta. Ruhája ujjainak csuklórészénél fekete szőrme futott körbe, akárcsak valami amulett. A férfi nyakán szintén fekete, szoros, nagyszemű acéllánc feszült.

Éjszínű sisakja az asztalon hevert, mellette. Alaposabban megnézve, Konrad rájött, hogy a sisak és annak szemellenzője úgy van kialakítva, hogy egy farkas fejét formázza. Fémagyarak meredtek elő a pofaszerű lemezből, és még a szemnyílások is farkasszemszerűen lettek kialakítva.

A kardot markolatával előre tartva a férfi felé nyújtotta. A Farkas megvizsgálta a pengét, majd elégedetten biccentve elrakta.

- Köszönöm - mondta Konrad.

- Mit? - vetette oda a Farkas, rá se nézve.

- Hogy megmentetted az életemet.

- Ez mellékes.

- De nem nekem.

A Farkas első ízben fordult meg, és nézett a fiúra. Konrad látta, hogy miután a szemére pillant, elkapja a tekintetét.

-  Gondolom neked tényleg nem - válaszolta. - Az életed értéktelen az én számomra, vagy bárki másnak, de neked mindennél többet ér.

- Szerencsém volt, hogy erre jártál.

-  Szerencse? - ismételte a Farkas és elvigyorodott, kivillantva hegyes fogait. - Nem létezik olyasmi, hogy szerencse.

Bár már korábban is észrevette őket, Konrad mégis önkéntelenül hátralépett a ragadozószerű fogak láttán. A Farkas hangosan felnevetett. Magasabbra nőtt a fiúnál, karjain és lábain duzzadtak az izmok. Megtévesztően hófehér haja ellenére nem lehetett idősebb a bárónál.

-  Még egyet! - adta ki a rendelést a kocsmárosnak, aki olyan messze állt tőle a pult másik oldalán, amennyire csak tőle telt. - És egyet a barátomnak is!

A kocsmáros volt az - emlékezett vissza Konrad -  aki megengedte, hogy éjszakára a pincébe zárják, és aki azt kérdezte Carltól és Heinztől, hogy kicsoda a barátjuk. Igaz, ez most teljesen más volt: abban a két emberben nem bízott, de a Farkasban igen. Ám hogy barátja...?

-  Amit odakint mondtál arról, hogy mindenki, akinek saját pengéje van az jogosult a fegyveres istenítéletre, az igaz?

-  Erősen kétlem. Más törvény vonatkozik a szegényekre és a gazdagokra. Mindig is más volt, és mindig is más lesz rájuk érvényes. - A Farkas megrántotta a vállát. - Hadd nézzem a tőröd!

Konrad átnyújtotta neki a fegyvert. A Farkas sokáig tanulmányozta a hullámos pengét, végül kibökte: - Krisnek hívják. Ezer és ezer mérföldnyire innen készítették, Cathayon is túlról származik - visszaadta a fiúnak. - De azt nem hiszem, hogy tehozzád egyenesen onnan került. - Belehörpintett a sörébe. - Mi a neved, kölyök?

-  Konrad.

-  Ennyi? Egyszerűen Konrad?

A fiú bólintott.

A Farkas is biccentett. - Valóban, túl ágrólszakadtnak tűnsz ahhoz, hogy két neved legyen. Tessék - azzal Konrad felé tolt egy korsót. A fiú szomjasan ivott.

-   Az ivás veszélyes dolog, Konrad. Nézd, mit tett velem! - az arcára és a fogaira mutatott. - Egyszer berúgtam, és elhatároztam, hogy hasonlatossá válok a nevemhez. Így hát kitetováltattam az arcom, és leköszörültettem a fogaim. Jó ötletnek tűnt akkortájt. Legyen számodra ez intő jel, kölyök!

Konrad ismét biccentett, bár eszébe sem jutott, hogy valaha is ilyesmire szánja el magát. És ha a Farkas bánta is a tettét, attól még csöppet sem volt kevésbé hozzáillő az egész. Máson talán nevetségesen hatott volna a tetoválás - de az ő arcán odaillőnek tűnt. Akárcsak leköszörült fogai. Csak még inkább annak láttatták, ami volt: harcos.

-  Megnézhetem a tegezt is?

Konrad odaadta neki, és figyelte, ahogy gondosan megvizsgálja a fekete bőrön díszelgő arany címert, a két keresztbe tett nyílvesszőt szorító páncélkesztyűs öklöt.

- Honnan szerezted ezt?

- Kaptam.

- Kitől?

- Elyssa Kastringtól. Ő a lánya - ő volt a lánya a falunk földesurának. A tegez az úr tulajdona volt.

- Volt?

Konrad habozott. - Már meghalt - felelte aztán gyorsan.

A Farkas várakozón nézett rá.

- Tudod, milyen bőr ez? - kérdezte aztán a fiú, próbálva más irányba terelni a beszélgetést.

- Nem. Milyen messze van az a falu?

- Nem túl messze.

- Hogy hívják?

- A falu.

A Farkas jégkék színű szemeit forgatta. - Kell, hogy legyen valamilyen neve. Azok az emberek például, akik itt élnek, „városnak" hívják ezt a helyet, de van rendes neve is: Ferlangen. Tehát hogy hívják a te faludat?

-  Ferlangen? - csodálkozott Konrad. - Ez Ferlangen?

- Igen.

- És az a férfi, akit megöltél? A báró. Ottonak nevezted.

- Otto Kreishmier, Ferlangen bárója. Hallottál már róla?

- Úgy volt, hogy elveszi feleségül Elyssát.

A Farkas elgondolkozva kortyolt bele a sörébe. - És ő adta neked a tegezt? Hát, kicsi a világ - legalábbis sokan így mondják. - Azzal kézfejével megtörölte a száját. - Bár amennyire én tudom, ez egyáltalán nem így van.

Konrad elgondolkodott azon, milyen lett volna a visszataszító Kreishmier báró és Elyssa házassága, ha a lány életben maradt volna. És bár szörnyű lehetőségnek tűnt, még mindig jobbnak, mint a halál.

       - Miért akartad megölni?

       - Mert egy bizonyos pénzügyben becsapott pár évvel ezelőtt. Meg kellett volna akkor ölnie, de játszotta a könyörületest. A könyörületesség a gyávák menedéke, Konrad, jól jegyezd meg!

       - És azért jöttél ma vissza, hogy megbosszuld ezeket?

       - Nem. Éjfél elvesztette az egyik patkóját, és ez a

legközelebbi hely, ahol patkolókovácsot találni. Néhányan azt mondanák, hogy szerencsém volt, amiért találkoztam Kreishmierrel - de én nem gondolom így. És alighanem ő sem. Azt mondtam ugyan neki, hogy azért jöttem, hogy megbosszuljam a velem történteket, de ez nem volt igaz. Egyszerűen találkoztunk, és én megragadtam a lehetőséget. Ez minden.

Konrad nem tudta, higgyen-e a Farkasnak, vagy ne.

- Hogyan csapott be?

-  Tele vagy kérdésekkel, kölyök. Mindig azt tartottam, a legjobb egy szót sem szólni, de mindent meghallani.

-   Hogyan hallhatnék bármit is, ha nem kérdezek?

A Farkas elvigyorodott egy pillanatra. - Néhány évvel ezelőtt segítettem Ottonak egy határvitában, amit a szomszédos várossal folytatott. A közreműködésemnek hála a dolgok számára kedvező fordulatot vettek, de ő nem volt hajlandó megfizetni a szolgálataimért járó kialkudott summát.

-   Szóval zsoldos vagy!

-  Jobb szeretem a „szerencsekatona" kifejezést. - Tűnődve nézett a fiúra. - Van egy ajánlatom a számodra, Konrad. Megmentettem az életed, ugye? Azt akarom, hogy adj belőle öt évet nekem.

-   Hogy érted?

-   Szükségem van egy új fegyvernökre. Rád.

Konrad néhány szívdobbanásnyi ideig nem szólt,

csak a férfira meredt. - És ha nemet mondok?

-   Rajtad áll, kölyök. Eljuthatsz a legközelebbi városig, vagy az azután következőig, de előbb-utóbb megint csak bajba kerülsz, és végül egy kötél végén fogsz himbálózni.

Konrad megrántotta a vállát, és beleivott a sörébe.

-   Na, mit szólsz? Öt év az életedből, öt év kaland a világ távoli végein, öt év kockázat és veszély.

-  Fizetni is fogsz?

-  Fizetés? Az kereskedőknek, boltosoknak és parasztoknak való. Megosztozunk mindenen, kölyök. Jutalom és váltságdíj, mind a miénk lesz. Voltam már gazdagabb, mint akár csak elképzelni tudnád a legvadabb álmaidban, és leszek is még.

Mivel korábban sem fizették meg soha, Konrad úgy gondolta, semmit sem veszít azzal, ha a Farkas sem fizet neki.

-  És miért van szükséged új fegyvernökre? Mi történt a régivel?

-   Vitája akadt egy sötét sikátorban egy késsel - és veszített. A saját ostobasága ölte meg. De nem hiszem, hogy te is ostoba lennél, Konrad. Tehát, mi a válaszod? Ha igent mondasz, nincs visszaút! Akkor a mai naptól fogva öt évig hozzám tartozol. Úgy, mint a lovam vagy a fegyverem. De esküszöm, jó tanítómester vagyok. Na, mit mondasz?

Mi mást is mondhatott volna erre? - Igen.

-   Helyes! - a Farkas kiragadta Konrad kezéből a söröskorsót. - Nincs több sör, kölyök. Az ivás az én dolgom, nem a tiéd. A nevem Wolfgang von Neuwald, de te szólíts uramnak. Most fizesd ki a fogadóst, és lásd el Éjfélt!

-   De nekem nincs pénzem! - tiltakozott Konrad, és a kocsmárosra pillantott.

-   Nem köll - dünnyögte az bűntudattal telten, és próbálta elkerülni mindkettejük tekintetét. - A ház kontójára...

-   Ezt már szeretem! - kurjantotta a Farkas. - Akkor még egy sört!

Konrad kilépett az ivóból az utcára, és azon tűnődött, mihez adta a beleegyezését - no meg hogy miért. A válla fölött visszanézett. Ha most el akarna tűnni, senki sem akadályozná meg ebben. Öt év. Egy örökkévalóság!

De mi mást is tehetne? Nincs mit csináljon, nincs hova menjen, és talán nem is kell majd mind az öt évet kitöltenie a Farkasnál. Ha úgy akarja, semmi sem tarthatja vissza attól, hogy akár a következő nap otthagyja.

Elsétált az istállóig, ahova a hatalmas fehér mént bekötötték. A ló távolról jóltápláltnak, fényesen csillogó szőrűnek tűnt, de közelebbről már látszottak a bőrét díszítő hegek, és hogy az egyik füle csonka.

Konrad a kantárért nyúlt, mire a mén horkantva meghőkölt, kivicsorította a fogait, majd hátsó lábaira ágaskodott és a mellsőkkel a fiú felé rúgott. A fiú villámgyorsan hátrapattant, de a súlyos paták így is épp csak elkerülték a fejét.

-   Éjfél! - zengte egy hang az ivó ajtajából. - Minden rendben! A fiú mostantól hozzánk tartozik.

A ló lecsillapodott. Konrad a szeme sarkából látta, hogy a Farkas az ajtófélfának támaszkodva kortyolgatja a sörét, miközben őt figyeli.

Így hát óvatosan előrelépett, és egyik kezével megragadta a kantár szárát. A másikkal vigyázva felnyúlt, és gyengéden dörzsölgetni kezdte a hátas izmos nyakát. - Jó fiú - mormolta megnyugtatóan. - Jó fiú.

Emlékezett rá, hogy előző nap a városba jövet merre látta a patkolókovács műhelyét. Lassan abba az irányba vezette hát a lovat, ami jobb hátsó lábát - amelyikről hiányzott a patkó - furcsán emelgette.

Míg patkolták, Konrad úgy döntött, bejárja az épület távolabbi részeit, hogy ha netán a ló rossz néven venné az eljárást, akkor lehetőleg ő ne legyen a közelében. Egyszer csak egy elhagyott raktárféleségben találta magát. Körbefürkészett a falon lógó és a koszos padlón heverő régi, rozsdás fémdarabok között.

És akkor hirtelen megérzett valamit.

-   Mijez a szag? - kérdezte egy hang.

-   Vadorzószagnak tűnik nékem! - válaszolta egy másik.

Heinz és Carl támaszkodott a bejárat két oldalának, kezükben késekkel. Konrad is azonnal a saját fegyveréért, a krisért nyúlt.

-   És itten is van! - mondta Carl.

-   Aggyisten, öcskös! - üdvözölte Heinz.

-   Mit akartok tőlem? - kérdezte Konrad.

Carl előhúzta a bal kezét, amit eddig a háta mögé rejtett. Egy kötelet szorongatott a markában.

-   Csak azt, amit a báró parancsó't. Fe'lógatni tégedet.

-  Jó ember vó't a báró. Jó vó't hozzánk. Oszt most

miattad meghó'tt. E' nem igasság.

A két alak lassan előbbre lépett, be a sötét szobába.

-    Nem akaszthattok csak úgy fel! - tiltakozott Konrad hátrálás közben.

-   Akkó' darabokra vágunk.

-   Mostan nem fog segélni rajtad a cimborád, öcskös.

Mivel Konrad már eleve a sötétben állt, sokkal jobban látta a támadóit, mint azok őt.

Egyenesen, leszegett fejjel Heinz mellkasának rontott, torkaszakadtából üvöltve. És miközben rohamával a férfit ledöntötte, kétszer is belemártotta a krist annak oldalába.

Aztán rázuhant az összeomló alakra, harmadszor is belevágta a tőrt, majd villámgyorsan félrehengeredett.

De Heinz nem mozdult, csak hevert a padlón, oldalsebeiből pedig ömlött a vér.

Ám Konrad sem tudott felállni: Carl sokkal hamarabb ott termett, és lesújtott rá. Szerencsére nem a jobb, kést tartó kezét használta, hanem a kötelet markoló balt. Összekapaszkodva henteregtek a mocskos padlón. Carl elejtette a kötelet, és baljával Konrad krist tartó jobb csuklóját csavarta, míg a fiú ugyanígy szorította baljával az ő késes jobbját.

Jóval nehezebb, megtermettebb lévén Konradnál, Carl hamar maga alá gyűrte a fiút. Mindkét kezét a földre szegezte, annyira, hogy végül az a tőrt is kiejtette a markából.

-  Mevvagy! - lihegte a férfi gúnyolódva. - Sokáig fogol haldokolni!

Konrad próbálta ugyan lerázni magáról, de Carl vasmarokkal szorította a fölhöz. Pedig akkorákat rúgott térdével a hátába, amekkorákat csak bírt - de még így sem tudta kibillenteni ellenfelét az egyensúlyából.

-    Van pénzem.

-    E' fityinged sincs.

-    Nem nálam. A tetovált arcú embernél van. Tudom hol tartja. Csak segítség nélkül nem tudom megszerezni.

-    Hazudol!

-    Nem! Higgy nekem! Együtt megszerezhetjük a pénzt. Ha hazudtam, még akkor is végezhetsz velem.

-    Öljed meg most, Carl! - nyögte Heinz félkönyékre emelkedve, miközben tenyerével próbálta elállítani a sebeiből ömlő vért.

-    Ha megölsz, sohasem lesz a tied a pénz!

-    Oszt, hogy' gondú'tad?

-    Ne, Carl!

-    Halgassá'! - hörrent sebesült társára a másik. Ám ahogy Heinz felé fordult, egyik lábának szorítása kissé engedett egy pillanatra - de ez éppen elég volt Konradnak.

Minden erejét összeszedve feldobta magát a levegőbe, és kibillentette a férfit az egyensúlyából. Aztán egész testét elcsavarva lelökte magáról.

Egy szempillantásnyi ideig sem tartott, amíg felragadta az elejtett krist, és meglepett ellenfelére vetette magát.

Az előreszegzett tőr mélyen belemerült a férfi mellkasába: két borda között átcsúszva egyenesen a szívbe talált. Vér fröcskölt a sebből. Carl egyet rándult, hördült - majd némává, mozdulatlanná vált.

-    Elég sokáig tartott - szólalt meg egy hang a közelből.

Konrad felpattant, megpördült és védekezőn maga

elé tartotta a tőrt. Az ajtóban a Farkas állt.

-    Mióta vagy itt?

-    Elég régóta. Ígéretes tehetségnek tűnsz, kölyök. De az én segítségemmel jobbá, sokkal jobbá válhatsz. Öld meg a másikat is, aztán menjünk.

-    Ne, könyörgök! - rimánkodott Heinz.

-    Öljem meg? - képedt el Konrad.

-    Ő is végezni akart veled, nem? - kérdezte a Farkas. - Soha ne hagyj életben sebesült ellenfelet. Egyáltalán, semmilyen ellenfelet. Itt hibázott Kreishmier is, emlékszel?

Konrad Heinzre nézett, aki kétségbeesetten próbált odébb mászni. Egy perccel ezelőtt, a küzdelem hevében még habozás nélkül végzett volna a férfival.

Aztán Carlra pillantott, de nem érzett semmit. Pedig ő volt az első ember, akit megölt. Bestia vagy ember - úgy látszik egyremegy, ha ellenségei lesznek. Mindnek pusztulnia kell. De Heinz szánalmas figurája egyáltalán nem tűnt fenyegetőnek.

-   Nem tudom hidegvérrel megölni - mondta Konrad.

-   Gondold azt, hogy egy nyúl. - A Farkas feltartotta a döglött nyulat. Másik kezében a fekete tegezt fogta, amit szintén a kocsmában hagyott a fiú. - Igyekezz!

-  Nem vagyok rá képes - ismételte meg a fiú.

A Farkas sóhajtott. - Rendben van. Végül is, ez az első napod. Akkor majd megteszem én. - Azzal átnyújtotta a tegezt Konradnak, és előhúzta a kardját. - Megmutatom, hogy a legkönnyebb. Ez a módszer a leggyorsabb, és így jár a legkevesebb fáradsággal. Ide illeszted a kard hegyét...

-  Neee...! - védekezett Heinz.

-  ... és utána egyszerűen...

Konrad becsukta a szemét, de a füleit nem tudta bezárni a szerencsétlen áldozat halálhörgése előtt.

-   Tisztítsd meg! - parancsolta aztán a Farkas, és odanyújtotta neki a véres pengét.

A fiú a halott Heinz fölé térdelt, és koszos ruhájába törölte a kardot és a krist.

-   Ha nem sikerült volna megszabadulnom tőle - biccentett a másik test felé akkor mi történt volna? Segítettél volna nekem?

A Farkas megvonta masszív vállát. - Nem akarok szokást csinálni a megmentésedből, kölyök. Remélem nem válsz fölösleges teherré a számomra.

Konrad eltűnődött azon, vajon mennyire válik majd szokásává a fekete penge tisztogatása, és miféle kötelezettségek várnak még rá.

-   Kutasd át mindkettőt! - utasította a Farkas, miután visszaadta neki a pengét. - Nézd meg, akad-e náluk valamennyi pénz.

-            Tizenegy garas - jelentette Konrad, miután átvizsgálta a két hullát.

-  Mindössze? Több vesződséggel jár az effélék láb alól való eltétele, mint amennyi nyereséget hoz. Hiábavaló fáradság az egész. - A Farkas lemondóan megrázta a fejét.

Konrad nem szólt semmit, de arra gondolt, hogy szinte a teljes vesződség őrá hárult, ő küzdött meg velük, a Farkas csak bevégezte a munkát azzal, hogy elintézte a sebesültet.

-  Remélem - fűzte még hozzá a fekete ruhás férfi - csak tréfáltál, mikor felajánlottad nekik a kirablásomat. Akárhogy is, tévedtél: jelen pillanatban anyagilag meglehetősen bizonytalan lábakon állok.

- Micsoda?

-  Egy vasam sincs. - A Farkas meglengette a döglött nyulat. - Reménykedjünk abban, hogy a kovács elfogadja majd ezt fizetségként azért, amiért megpatkolta Éjfélt. Persze az ő baja, ha mégsem...

A két hulla felé intett: - Bármire, amire szükséged van, vedd el tőlük. Válassz egy pár csizmát is - az én fegyvernököm ne járjon mezítláb, ez rossz benyomást kelt. Vetkőztesd le őket teljesen, hátha el tudjuk néhány garasért adni a ruhájukat is. Aztán rejtsd el a testeket oda hátulra, a zsákok mögé.

Konrad úgy tett, ahogy parancsolták neki.

-  És mi van azzal a nővel? Kreishmier nővérével? Azt mondta, megjutalmaz téged.

A Farkas megrázta a fejét. - Marlenában még kevésbé bízom, mint a bátyjában valaha. Vacsorára hívott, de az első fogás biztosan méreg lenne. Sajnálom azt a férfit, akihez most, Otto halála után férjhez fog menni - és mintha emlékezne valamire, a Farkas elmosolyodott. - Gyerünk, igyekezz! Indulunk!

       - Hova megyünk?

       - A faludba.

       - De hát nincs ott semmi! - mondta Konrad.

Bár mikor a Farkas először megvizsgálta a fekete bőrtegezt, nem tűnt különösebben úgy, mintha felkeltette volna az érdeklődését, az egésznek mégis köze lehetett ahhoz, hogy most fel akarta keresni Konrad faluját.

És hiába mesélte el tömören a fiú a két nappal azelőtt történteket, a férfi csak még inkább vágyott oda.

A halottak késeiért kapott pénzen egy kevés kenyeret és sült húst vettek, hogy legyen mit enniük az úton. A ruhákat Konrad összegöngyölve felkötötte a málhás nyerge mögé.

A Farkas Éjfél nyergébe ült, a fiú pedig a másik, szürke lovat vezette.

Ez utóbbi rogyásig meg volt rakva a Farkas felszerelésével, amelynek túlnyomó része fegyverekből és páncéldarabokból állt. Mivel Heinz és Carl nem vitték magukkal az íjaikat, mikor megtámadták őt, Konrad nem tudta ismét felfegyverezni magát. A sok kacattól még a ló nyergébe sem tudott ülni - igaz, a Farkas sem javasolt semmi ilyesmit, ő maga pedig nem kérdezte.

Egész eddigi életében amúgy is csak néhányszor ült lóháton: azon kevés alkalmakkor, mikor Elyssa lovaglóleckéket adott neki, a saját hátasát használva. A fiú nem túlságosan lelkesedett az ötletért, de a lány ragaszkodott hozzá. És mint rendesen, végül az történt, amit ő akart.

A faluba visszavezető utak közül Konrad egyedül a folyó mentit ismerte. Ezt látván a Farkas annak a kocsinak a vezetőjét kezdte faggatni a különféle irányokról, amelyikkel előző nap találkozott a fiú. Mint Konrad később megtudta, a különös járművet postakocsinak nevezték.

És bár a vezető sohasem járt arra, és ő sem tudta megnevezni a falut, a leírásából végül közösen kiókumlálták, hogy merre feküdhet, és hogy milyen módon lehetne a legegyszerűbben megközelíteni.

Azon az úton hagyták el a várost, amelyiken a Farkas érkezett. Itt is át kellett haladniuk egy sorompón, de az őr szó nélkül kinyitotta azt, mihelyt meglátta, hogy ki közeledik feléje. Aztán kellő távolságban megállt, és ideges mosollyal megvárta, amíg áthaladnak a kapun. Még egy tisztelgésféleséget is megkockáztatott.

-  Mondj el mindent magadról! - mondta a Farkas néhány perccel később, ahogy letértek egy másik útra. - A legelejéről.

Így hát miközben áthaladtak az erdőn, Konrad elmesélte a történteket. Onnan kezdte, mikor elhatározta, hogy elhagyja a falut, de túl későn indult el ahhoz, hogy messzire juthasson. Elmesélte, hogyan töltötte az éjszakát az odvas fában, és hogyan ébredt a torz lények hadának vonulására.

Az egész történetről beszámolt egészen addig a pillanatig, mikor az utolsó nyílvesszőt a Halálfejű szívébe eresztve elmenekült az udvarházból, és a folyónál találta magát.

A Farkas nagyritkán felszólította, hogy részletesebben írjon le egy-két történést, vagy feltett néhány kérdést, hogy világosabban lásson némely dolgot, de többnyire rezzenéstelen arccal, némán hallgatta őt.

Mire befejezte, Konrad szíve majd kiugrott a helyéből, és egész teste izzadságban fürdött. Olyan érzés fogta el, mintha ismét átélte volna az egészet.

Várakozón nézett a Farkasra, de az némán lovagolt tovább. Pár percnyi hallgatás után Konrad végül rákérdezett: - Hiszel nekem?

-   A történeted képtelenség - összegezte a hallottakat a Farkas egy-két percnyi hallgatás után. - Bár részleteiben nagyon is elképzelhető. Azok a patkányemberek például, akikkel találkoztál, azok a skavenek. Alig néhányan hisznek a létezésükben, még kevesebben láttak akár egyet is közülük valaha - és csupán egy-ketten vannak olyanok, akik túl is élték a találkozást, hogy mesélhessenek róla. Ennek ellenére a történeted annyira valószerű, és olyan pontosak a részletek, hogy azt kell mondanom, igazat beszélsz - vagy legalábbis azt, amit igaznak hiszel.

-   Úgy gondolod az egész csak valami furcsa... álom volt?

-   Egyfajta káprázat? Meglehet.

-   És akkor hogy magyarázod ezeket? - kérdezte Konrad, felmutatva sebes karjait. - Ez is csupán káprázat?

-   Lehet, hogy csak képzetes elváltozások.

-   Az mi?

A Farkas elfintorodott. - Csak afféle tudományos ostobaság, kölyök. Nem számít, az igazságra nemsokára úgyis fény derül. Azt mondod, mindez két nappal ezelőtt, Sigmar szent napján történt, ugye?

-  Igen. A faluban mindenki Sigmart tiszteli - akarom mondani tisztelte.

-   Ezt örömmel hallom. Magam is Sigmar hitét vallom. Fiatalabb koromban egyenesen be akartam lépni az Üllő Rendjébe. Most képzeld el! - és harsogva felnevetett.

Konradnak halvány fogalma sem volt arról, hogy miről beszél a férfi.

-   Én, mint szerzetes! - folytatta a Farkas. - Fogadom, azt vártad, olyasmit fogok mondani, hogy sokkal inkább templomos akartam lenni, egyike a Tüzes Szív Lovagjainak.

Konrad azt gondolta, a legjobb lesz, ha válasz nélkül hagyja a kérdést. De a férfi ezt észre sem vette.

-   Szóval a faluban mindenki Sigmar hitét vallotta?

-   Igen, azt hiszem.

-   Ez szokatlan. Errefelé inkább Ulricnak vannak követői. Sigmar hitének központja Middenheim, a legközelebbi nagyváros. Legközelebbi alatt persze nem túl közelit értek...

-   Persze - felelte Konrad, teljesen összezavarodva.

-   Gondolom, azt hitted rólam, én is Ulric követője vagyok. Végül is ő a csaták istene és a farkasok ura. Az ő jelképe a farkasfej. De nekem nem díszíti semmiféle címer a pajzsomat - maradok az, ami vagyok: magányos farkas. - Ezzel a férfi hegyes fogait kivillantva elvicsorodott.

Konrad hallott már Ulricról korábban is, legelőször Elyssától. Biztos egy másik isten - döntötte el végül magában.

-    Nem lehet véletlen, hogy az általad leírtak pont Sigmar szent napján történtek, ha megtörténtek egyáltalán.

Ezzel a Farkas elhallgatott. Konrad várta a folytatást, de a férfi nem szólt többet.

-    Sigmar... ő... - kezdett bele néhány perccel később a fiú.

-    Igen? Mi van vele?

-    Ő egy isten?

-    Igen.

-    Ő alapította a Birodalmat?

-    Igen.

Megnyalva kiszáradt ajkait, Konrad tétovázva újból nekilendült: - Nos... ööö... valójában ki volt Sigmar, és mi az a Birodalom?

A Farkas megállította a lovát, és elképedve a fiúra nézett: - Viccelsz velem, kölyök? - kérdezte aztán mérgesen. - Mert ha igen...!

-     Nem, nem! - sietett megnyugtatni Konrad. - Tényleg nem tudom. Úgy értem... nem tudok ezekről a dolgokról. Sigmarról. Igazán!

-  Ha bárki más mondana ilyet, azt hinném, hazudik. De te...

Önkéntelen mozdulattal végigsimított fehér haján, majd nehezet sóhajtott. Aztán a nyeregből leszállva leoldotta a kápa mellől a vizestömlőt, és az út melletti egyik füves foltra mutatott: - Üljünk le. Itt az idő, hogy elkezdjelek tanítani.

Nem messze egymástól letelepedtek. A Farkas meghúzta a vizestömlőt, aztán átnyújtotta Konradnak, aki szintén hosszan ivott belőle, mielőtt visszaadta.

-   Sigmar - kezdte a férfi - körülbelül két és félezer évvel ezelőtt élt. Akkoriban a világ e táján lakó emberek még sokkal primitívebbek és vadabbak voltak, mint mostanság. Bár ha jártál volna azon helyek némelyikén, amelyeken én megfordultam, ugyancsak nehezedre esne elhinned ilyesmit. Folyamatos háborúk tomboltak a földek birtokjogáért az emberek és a goblinszabásúak - goblinok, hobgoblinok, orkok - között. ...A leírásod alapján azok a lények egyébként, akik a faludban a fejekkel játszottak, valószínűleg orkok lehettek. E lények ősi ellenségei a törpéknek, akik a goblinszabásúakkal együtt az embernél jóval idősebb fajok sorába tartoznak. Sigmar egy helyi törzs - az Unberogenek - főnökének a fia volt.

     A legenda szerint születésekor villás farkú tűzlabda tűnt fel az égen, és soha nem látott viharok tomboltak mindenfelé. Ezt a tűzlabdát, ezt az üstököst aztán Sigmar egyik címerképévé is választotta. Tizenöt éves korában egymaga legyőzött egy csapat goblint, és kiszabadította a fogságukban lévő törpéket. A foglyok között volt Vasszakállú Kargan is, az egyik törpe klán királya, aki hálából Sigmarnak ajándékozta saját kétfejű csatakalapácsát. A törpék nyelvén a fegyvert Ghalmaraznak hívták, ami lefordítva Koponyarepesztöt jelent. E mágikus fegyver segítségével aztán Sigmar a legerősebb, leghíresebb harcosok egyike lett az emberek között, és hatalmas sereget toborzott maga köré. Mikor apja halála után törzsfönökké választották, kihívta, és titáni párviadalban legyőzte legfőbb riválisát, a Teutognenák főnökét - és így, hogy az utolsó akadály is elhárult előle, személyes vezetése alatt egyesítette az emberek addig különálló nyolc törzsét. E tettére emlékeztet címerének másik rajzolata, az egymást átfedő két négyzetből kialakított nyolcágú csillag, melynek mindegyik csúcsa az emberek egy-egy törzsét jelképezi. Sigmar totális háborút hirdetett a goblinszabásúak hordái ellen, mert elhatározta, hogy megtisztítja tőlük a területet, és a földeket az emberek kezébe adja. És sikerrel járt: Stirlandnál egy nagy csatában tönkreverte őket. - Ez a hely messze délre van innen, kölyök, de a geográfiai leckéknek még nem jött el az ideje. - Mindazonáltal a goblinszabásúak akkor még nem szenvedtek döntő vereséget, mert a főerejük mindeközben a törpékkel bocsátkozott harcba, és visszaszorította őket ősi járataikba. A goblin hordák teljes győzelmének az útjában már csupán egy néhány száz fős törpe utóvéd állt, amikor Sigmar értesült a történtekről, ő a hírre légióit tétovázás nélkül a Fekete Hegyekbe irányította, és ott, a Feketetűz-hágónál következett be az utolsó csata: a törpe hátvéd és az emberek seregei közé szorult szörnyek ellen Sigmar maga vezette a végső rohamot. Rettentő pörölyével sisakos koponyák tucatjait zúzta szerteszét, míg a mögötte rohamozó csapatai az ellenséget szinte teljesen megsemmisítették. Attól a naptól fogva nevezték Heldenhammernek, azaz „Goblinok Pörölyének". Sigmarnak és az emberek seregeinek hála, a törpék és goblinszabásúak közt tomboló évszázados háború így hát véget ért. Maga Heldenhammer megalapította a Birodalmat - az alapítás éve egyben időszámításunk kezdete, a kalendárium első éve is. Sigmart Reikdorfban - ami most Altdorf, a főváros, a szülővárosom – aztán császárrá koronázták. Azonban félszáz évvel a koronázás után az uralkodónak rejtélyes módon nyoma veszett:        elindult, hogy visszavigye a törpéknek Ghalmarazt, a varázslatos harci kalapácsot, amivel megalapította a Birodalmat. A Feketetűz-hágótól kíséretét hátrahagyva, egyedül lovagolt tovább - és attól a pillanattól fogva emberi szem többé nem látta. A törpék sem beszéltek soha arról, hogy mi történhetett vele, és nem is biztos, hogy tudnának egyáltalán. ...Ez volt hát Sigmar, kölyök.

A Farkas hosszan ivott a bőrtömlőből.

Konrad feje szinte szédelgett az elhangzottaktól: goblinok, orkok, törpék, legendás események, mitikus hősök, ősi csaták kavarogtak lelki szemei előtt.

- Fogalmam sem volt ezekről.

- Hát mit csináltál egész életedben, kölyök?

A fiú csak vállat rántott erre, mert valódi válasszal nem szolgálhatott.

- A szüleid sohasem beszéltek ezekről a dolgokról neked?

- Nincsenek szüleim, azaz legalábbis nem ismerem őket. Ezért sincs családnevem se, hiszen családom sincs. Amióta az eszem tudom, egészen addig a napig, míg ott nem hagytam a falut, végig a fogadóban dolgoztam.

-   El tudok képzelni rosszabb munkát is - tréfált a Farkas, és képzeletbeli söröskorsót emelt a szájához.

-   Én nem.

-   Rendben van - folytatta a férfi. - Haladjunk szép sorjában. Ez volt a történelmi lecke, most következik a geográfiai. Tudod, hogy most hol vagyunk?

-  Ferlangen és a falu között - felelete Konrad, visszaemlékezve arra, amit a postakocsi hajtója mondott. - És a Birodalomban.

-   Ez minden?

-   Igen - bólintott a fiú.

-   Keríts nekem egy gallyat!

-   Egy gallyat?

-   Igen, egy ágat. Tudod, mi az, nem?

Ha valamivel, ezzel aztán tényleg tisztában volt Konrad. Felállt, besétált az erdőbe, és kisvártatva egy úgy két láb hosszú faággal tért vissza. A Farkas átvette tőle, majd rajzolni kezdett vele az út porába.

-   Nem lesz méretarányos, remélem, megérted. De nem hiszem, hogy ez most különösebben számítana. - Majd miközben egy nagy négyszöget húzott a porba, megkérdezte: - Mi a világban élünk, így van?

-  Így - értett egyet a fiú.

-  És az Óvilág csak egy kis része a világnak. - Újabb, kisebb négyzetet rajzolt a nagyon belül. - Igaz?

-  Igaz.

-  És a Birodalom csak az Óvilág kicsinyke része. - Azzal egy még kisebb négyzetet húzott a kicsin belül.

-     Rendben van?

-  Igen.

A Farkas erre eltörölte azt, amit eddig alkotott, és egy kört rajzolt a földre.

-  A Birodalom - kezdte a magyarázatot, miközben az ággal mutatta is, amiről beszélt éppen. - Látod, itt nyugaton, délen és keleten hegyek veszik körbe. Északkeletre Kislev földje fekszik, északra pedig az óceán, a Karmok-tengere.

Altdorf, a főváros itt van, nyugat felé. Middenheim valahol erre kell legyen.

-  Ilyen közel?

-    Igen, viszonylag közel. No persze korántsem annyira, mint a falud, mondjuk. Middenheim volt az utolsó olyan város, ahol egy éjszakánál többet töltöttem. Be kell vallanom, kedvelem azt a helyet - talán azért, mert a Fehér Farkas Városának is nevezik. Middenheim a Birodalom ezen részének legnagyobb települése, ámbár nem a tartomány része. A tartományt egyébként Ostlandnak hívják.

Azzal a Farkas Kislev közelébe, északkeleti irányba intett.

-   Ostland Nagyhercegség fővárosa pedig Wolfenburg. Jó név, ugye? Heh... Kisebb, mint Middenheim, és innen távolabb is esik. De Middenheim csak egy városállam, nem pedig tartományi főváros.

Konrad a porba húzott vonalakra és mintákra meredt, miközben próbált valami értelmet találni bennük - de igyekezete nem járt túl sok sikerrel.

-   Itt vagyunk most - szúrta le a férfi az ágat a földbe. - A Középső Hegység és a tengerpart között, az Árnyak Erdejében. Érted?

-   Igen - helyeselt Konrad, holott egyáltalán nem értette.

-   Helyes. - A Farkas hanyagul a háta mögé dobta az ágat. - Ez minden. Együnk valamit.

 

 

 

 

TIZEDIK FEJEZET

 

 

 

Konradot meglepetésként érte, hogy milyen hamar elérték a falut - illetve azt a helyet, ahol a falunak lennie kellett valamikor...

Semmi nem maradt belőle. A támadók csóvát vetettek ugyan mindeme, amit csak láttak, de a tűz önmagában nem lett volna képes ekkora pusztításra. Ahol korábban házak, otthonok, épületek álltak, most semmi sem volt. Egyáltalán semmi.

A fa és a zsúp tetők elpusztulhattak ugyan a tűzvészben, de nem úgy a kövek és téglák. Pedig azok is semmivé váltak - miként az udvarházba vezető macskaköves út is.

Minden tökéletesen eltörlődött a föld színéről: csak hamu, por és a föld sötét sebei jelezték, hogy a tájon valaha emberek százai éltek - és haltak.

A támadóknak és áldozataiknak sem maradt semmi nyoma. Egyetlen test sem, holott emberek százai, nem emberi lények ezrei pusztultak el a harcban. Hol lehetnek a maradékaik? Az erdő dögevői nem tüntethették el ilyen gyorsasággal őket. Egy efféle szörnyű lakoma hetekig kellene, hogy tartson.

Persze az olyan természetfölötti erőnek, amely képes a sziklát és a követ is megsemmisíteni, nem okozhat gondot az esendő test, a hús és a csont eltüntetése.

A fahíd viszont sértetlenül ívelt át a folyó felett, mintha nem lévén a falu része, kívül esett volna a totális pusztítás körén.

A Farkas átlovagolt rajta, Konrad a málhás lóval követte. Ahogy átértek a túlsó partra, megálltak. A férfi végigpillantott a sivár pusztaságon.

- Hiszek neked - szólalt meg.

De Konrad maga nem hitt a szemének. Hogyan tűnhetett el minden ilyen tökéletességgel?

Csak a földbe égett árnyékok maradtak. Ha a szentségtelen erő, amely itt pusztított, nem sebezte volna meg velük a tájat, egyáltalán semmi sem utalt volna arra, hogy valaha itt egy település állt.

A fiú hitetlen ámulattal rázta a fejét, és csak annyit volt képes kinyögni: - Hogyan... ?

-   Láttad a bestiák támadását, igaz, kölyök? A bestiákét és szentségtelen szövetségeseikét... Ám mögöttük jóval félelmetesebb erők működtek. A talpnyalóik csak arra kellettek, hogy elpusztítsanak minden emberit, minden élőt, azután könnyű szívvel fel lehetett áldozni őket. Miután minden élet megsemmisült, az emberi létezés legapróbb nyomát is el akarták törölni - és ehhez sokkal hatalmasabb és kimondhatatlanabb erőket idéztek meg, mintsem képzelnéd.

A csak néhány órával ezelőtti első találkozásuk óta a férfi által mondott legtöbb dolog érthetetlen volt Konrad számára, mert többnyire kívül esett a tapasztalatai körén - de a falut ismerte. Itt élt egész életében. Itt volt akkor is, mikor a támadás bekövetkezett. Ám a Farkas magyarázata még így is túl homályosnak tűnt.

-   Hogy érted ezt? - kérdezte, miközben a pusztulásra meredt.

-  Elég nehezen lehetne megmagyarázni - felelte a férfi és nem hiszem, hogy túl sok értelme lenne megpróbálni. Hiszen még abban sem vagyok biztos, hogy én magam pontosan értem-e a történteket.

Mindazonáltal sokkal többet kellett hogy tudjon ezekről a dolgokról, mint Konrad. Hiszen beutazta a világot, összehasonlíthatatlanul több tapasztalattal rendelkezett nála.

-  Mik a bestiák? Honnan jönnek? - faggatta tovább a fiú.

-  Ők az abszolút gonosz megtestesítői, ők a minden határon túl megrontottak, a megválthatatlanok. Ezek itt bizonyára azoknak az erőknek a maradékai voltak, amelyek kétszáz évvel ezelőtt támadták meg a Birodalmat, és amelyeket Jámbor Magnus akkor visszavert. A harcokat túlélő sötét teremtmények leszármazottai aztán az efféle elszigetelt, félreeső helyeken húzták meg magukat, mint amilyen az Árnyak Erdeje is. Az évek múlásával mind bátrabbak lettek, mostanában egyre többször támadják meg az emberek világát. De ilyesmit, mint ez, még életemben nem láttam. Pedig biztosíthatlak, sokkal több dolgot láttam életemben, mint amennyit akár csak fel tudnék sorolni.

A Farkas belekortyolt az ivóvizes tömlőbe, majd a háta mögé pillantva folytatta: - A Birodalom ismét ostrom alatt áll, belülről és kívülről egyaránt. De azok az erők, amelyek ravaszul és észrevehetetlenül belülről áskálódnak ellene, sokkal veszélyesebb ellenségei, mint a külsők. Ezekkel nem küzdhetsz meg a csatamezőn, nem győzheted le őket valódi fegyverekkel, hideg acéllal és forrón lobogó vérrel. Ha egy harcos részt akar vállalni a küzdelemből, akkor a Birodalom határain túl kell kutakodnia. Épp ebben igyekeztem, mikor ma reggel összefutottunk.

Azzal fekete pengéje markolatát megragadva, a falu hűlt helye felé biccentve így folytatta: - Az egyik ok, amiért el akartam hagyni a vidéket, az volt, hogy a dolgok túl unalmassá kezdtek válni errefelé... - minden vidámságot nélkülöző mosollyal elmosolyodott, miközben kivillantak hegyesre köszörült fogai. - Merre is lakott az a lány, akitől a tegezt kaptad?

-   Ott elől, fenn a dombon.

A Farkas Éjfél véknyába vágta sarkát, és keresztüllovagoltak a megkínzott tájon. A néhai épületek sötét nyomai olyan testetlenül és árnyékszerűen feketélltek, mint azok a vonalak, amelyeket a férfi karcolt néhány órával korábban a földbe a faággal.

És ugyanolyan könnyedén eltörölhetők is voltak: a szél, eső, fagy és a hó hamarosan eltünteti itt az emberi élet utolsó nyomait is. A fák visszatérnek, a lopakodó erdő ismét jogos birtokába veszi és benövi az emberiség eme előretolt, elszigetelt kis helyőrségét, melynek területét valaha belőle szakították ki, tőle hódították el.

Konrad a fogadót kereste a tekintetével, de annak - akárcsak a mögötte lévő csűrnek - semmi nyoma sem maradt. Úgy érezte, korábbi létezésének minden nyoma feloldódott és eltűnt azokkal az épületekkel együtt, amelyekben élete nagy részét töltötte.

És ez örömmel töltötte el.

A falut elhagyva szinte újjászületett. Hiszen addig nem is élt igazán, csak létezett. Most, hogy a település eltűnt, vele tűnt a múltja is - ezért úgy érezte, valóban egy teljesen új élet várt rá.

Az udvarházból pontosan ugyanannyi maradt, mint a falu többi részéből: szinte semmi. A földön néhol füstölgő zsarátnokok mutatták a valaha volt falak és épületek alapjait, mintha csak valaki parázsló faszénnel rajzolta volna elő valamiféle megépítendő udvarház vonalait.

-   Ismételd csak el! - szólította fel a Farkas.

-   Az urat Wilhelm Kastringnak hívták. Az ő lánya volt Elyssa. Egy régi pincében találta az íjat, a tegezt és a tíz nyílvesszőt. Hálából adta nekem, amiért megöltem a bestiát és megmentettem az életét. Az íj eltört, az összes nyilat ellőttem, így hát csak a tegez maradt. Miért kérdezed?

A férfi szó nélkül a tegezért nyújtotta a kezét. Miután Konrad átadta neki, ismét igen alaposan áttanulmányozta a furcsa, fekete bőrborítást és a páncélkesztyűs öklöt, meg a keresztbe tett nyilakat ábrázoló címert.

- Igazat beszélsz?

- Igen.

A Farkas a porba, a hamvak közé hajította a tegezt. Valahol a néhai bejárat környékén álltak, ott, ahol a Halálfejű állt, mikor a fekete nyílvessző elmerült a szívében. A Halálfejű, aki majdnem ugyanazzal az érdeklődéssel vizsgálgatta a mellkasából kihúzott vessző arany felségjelét, mint az előbb a férfi.

Konrad lehajolt, hogy felvegye a tegezt.

-  Hagyd ott! - parancsolta a férfi. - Innen származik, itt kell maradnia.

-  De hát... - tétovázott a fiú.

- Paraszti fegyver... - horkantotta a Farkas, és megvetően legyintett.

Konrad lenézett az udvarház helyét borító hamutól szürke tegezre. Az volt az egyetlen Elyssától kapott emléke. De nincs szüksége semmilyen emléktárgyra, döntötte el végül, ha a gondolataiban ott él a lány. Amíg emlékezik rá, Elyssa él.

Miként a folyón átívelő fahíd, a vizesárkon átvezető felvonóhíd is érintetlen maradt. Ahogy keresztüllovagoltak rajta, Konradnak eszébe jutott: - Van még valami.

-   Micsoda?

-   A pusztítás előtti napon egy idegen érkezett a faluba. Egy bronzpáncélos lovag.

A Farkas megállította a lovát, és a fiú felé fordulva némán várta a folytatást.

-   Hajnalban érkezett. Átlovagolt a falun, és egyáltalán nem keltett semmilyen hangot sem. Nehéz elmagyarázni, de teljes csöndben lovagolt. Csak Elyssa és én láttuk, bár szerintem sokkal többen észrevehették volna. Úgy éreztem az idő megállt, amíg itt járt.

-   Mit csinált?

-   Semmit. Feljött az úton idáig, ahol régen a kapu volt, aztán megfordult, és ellovagolt.

-   A lovát is bronzpáncél fedte?

-   Igen.

-   A vértje az ízületeinél tüskékkel volt díszítve? A könyöknél, térdeknél, az ujjaknál...?

-  Igen.

-  Dupla szarvak a sisakján, és a ló fejpáncélján?

-  Igen. - Nem volt rajta semmiféle címer, vagy felségjel, vagy lovagi tabard, ugye?

-  Nem. A Farkas marka megfeszült a kantárszáron, de nem szólt egy szót sem.

-  Ki volt az?

A férfi körbepillantott, aztán felnézett az égre, majd le a földre, végül kibökte: - A fivérem. Az ikertestvérem - illetve, aki az ikertestvérem volt valaha...

Konradnak eszébe jutott, hogy Elyssa kísérteihez hasonlította a bronzpáncélos lovast. - Úgy érted, ő egy halott?

       - Rosszabb - felelte a Farkas a fiúra nézve, de a tekintete másutt, más korban időzött.

Konrad nem kérdezősködött tovább. Ha a férfi akarja, majd elmondja a többit.

Miután oda sem figyelve megsimította a lova nyakát, a Farkas végül belekezdett: - Éjfélnek szintén van egy ikertestvére, egy szénfekete paripa. Apánk adta nekünk a hátasokat, mikor a megfelelő korba léptünk. Ő most is azt a mént lovagolja, a bronzpáncélost. ...Ő, Helyesebb volna talán „azt" mondanom...

Beleivott a vizestömlőbe és kézfejével megtörölte a száját. - A család, Konrad... - lassan megrázta a fejét.

- Szerencsés vagy, hogy neked nem jutott ki belőle, így legalább nem tapasztaltad meg, milyen is az, mikor a hozzád legközelebb állók árulnak el.

Konradon jeges borzongás futott végig, megrázkódott bele. A Farkas szavai felidézték benne az elfojtott, eddig tudatán kívül rekesztett emléket: amikor meglátta, hogy a jövőben miképp is fogja őt elárulni az, aki a legközelebb áll hozzá.

De hát ez lehetetlen, most már. Hiszen Elyssa halott.

Hirtelen valami más terelte el és ragadta meg a figyelmét. Az erdő széle felé fordult, és bár szemlátomást semmi sem mozdult, ő mégis látta...

-   Bestiák! - tört föl belőle, mert nem ismert alkalmasabb szót, amivel leírhatta volna azt a három teremtményt, akik éppen készültek lecsapni rájuk.

A Farkas azonnal előrántotta a kardját, és körbefürkészett, de egyelőre semmi fenyegető nem mutatkozott. így hát tamáskodva Konradra pillantott.

A fiú krissel a kezében meredt az udvarház hűlő helyén túl magasodó erdő peremére.

Ekkor Éjfél felhorkant, és izgatottan toporogni kezdett, mert állati ösztönei már neki is jelezték a fák közül érkező láthatatlan veszélyt. Egy szempillantással később a halálos trió ki is vágódott az erdőből a nyílt térségre, hihetetlen sebességgel zúdulva le a domb oldalán.

A bestiák legtöbbjével szemben - akik többnyire esetlen, cammogó szörnyek voltak - e három izmos, könnyű páncélba öltözött, fényes, görbe pengét forgató, baljában ovális pajzsot tartó lény igen ügyesen és fürgén mozgott. Humanoid testüket bíbor és sárga csíkos szőr fedte, agyaras szájuk szélesre tárult, fejükön szarvak díszelegtek.

És repültek!

Hátukból kinövő hatalmas szárnyaik segítségével a leggyorsabb futónál sebesebben ereszkedtek alá a lejtőn. Szárnyaik a madarakét formázták, azzal a különbséggel, hogy toll helyett pikkelyek borították őket, melyek ezer színben verték vissza a nap sugarait.

-  Úgy tűnik, társaságunk akadt - kommentálta a Farkas, miközben gyorsan a sisakjáért nyúlt. De aztán rájött, hogy nem lesz ideje fölvenni, így hát csak a pajzsát markolta szorosabbra.

Egy pillanattal később az első repülő lény már le is csapott Konradra, aki a földre vetődve és oldalra gurulva próbált kikerülni a támadás hatósugarából. A felé sújtó penge alig hibázta el, arcán érezte a csapás hűvös szelét.

Közvetlenül ezután rárepült a második is, és bár kardjával nem érte el, felé rúgó lábával alaposan belevágott Konrad vállába. A karmok a ruháján áthatolva mélyen a húsába martak. A fiú kétségbeesetten gördült tovább, hogy legalább a harmadik támadót elkerülje.

A Farkas sarkát Éjfél véknyába vágta, és fekete kardját magasra tartva állta el ez utóbbi bestia útját. A harci mén ösztökélésére hirtelen felágaskodott, jó ölnyivel meghosszabbítva ezáltal a kardot - és a harmadik szörny szőre még vörösebbé vált a torkától derekáig nyíló sebből kizúduló vértől.

A súlyosan megsebesült lény a földre zuhant, és mindaddig szörnyűségesen üvöltött, míg Éjfél korbácsként kivágódó patái el nem hallgattatták.

Ám ez időre a másik két bestiának is sikerült megfordulnia. Újult erővel rohamoztak. Mint korábban, most is mindketten Konradot támadták, aki ekkorra ugyan már talpra vergődött, de így kénytelen volt ismét hanyatt vágni magát, nehogy kettészelje egy kardcsapás. Esés közben vaktában előrenyesett a tőrrel, és elégedetten konstatálta, hogy a penge húst ért. Az őt támadó szörny sérült végtagjából vér záporozott, mancsából kihullott a kard.

Ám ott volt még a harmadik, aki aranyos-bíbor szárnyait hátracsapva zuhanórepülésben támadt a fiúra.

Ismét a Farkas sietett a segítségére: Éjfélt a támadás vonalába ugratva fekete kardjával nagyot sújtott az alázúduló szörnyre, aki pajzsával hárította ugyan a támadást, de közben kénytelen volt irányt változtatni.

-   Úgy tűnik, nem nagyon kedvelnek téged, kölyök! - kiáltotta oda a férfi Konradnak, miközben a vörös bestiák egy hurkot leírva a levegőben ismét támadásra készülődtek.

Konrad talpra ugrott, és az elejtett penge felé száguldott, hogy felvegye.

-   Ne! - süvöltötte a Farkas.

De a fiú ujjai már a kard markolata köré kulcsolódtak. Érezte, ahogy a kezén és karján keresztülhaladva valamiféle erő önti el az egész testét. Kérdőn a Farkasra nézett.

Aztán felemelte a kardot. Bár szemre nehéznek tűnt, igazából nem érezte annak. Ösztönösen két kézre fogta, hogy a belőle sugárzó energia minél teljesebben és gyorsabban átáramolhasson izmain, csontjain és idegein.

A kardot suhogtató szörny támadt rá először: köpködve, sziszegve, fegyverét lóbálva ereszkedett egyre lejjebb. Konrad szilárdan állt, két kézzel szorítva és maga fölé emelve zsákmányolt kardját. Tudta, hogy a lény hova fog támadni; hogy egy bal oldali cselvágás után pengéjét gyorsan visszarántva jobbról akarja majd bevinni a halálos csapást.

Ezért meg sem rezdült, mikor a bestia először felé csapott, hanem kivárta, míg a szörny kardja visszalendül - és akkor felfelé szökkenve előrevágott. A lény megpróbálta ugyan maga elé rántani a pajzsát, de Konrad csapása így is jókora darabot levágott egyik szárnyából. A támadó a földre zuhant.

Ezzel egy időben valami elzúgott a levegőben Konrad füle mellett. Egy dobótőr volt az, mellyel a kardját vesztett - de korántsem fegyvertelen - másik teremtmény célozta meg. Miközben a fiú felé szárnyalt, pajzsa mögül már rántotta is elő a következőt.

Konrad megpróbált félreugrani: a dobótőr a nyaka mellett süvített el. Visszatámadott a kardjával, mire a meghőkölő bestia szárnyaival vadul csapkodva igyekezett kikerülni a fegyver hatósugarából. Közben egy harmadik dobótőrt húzott elő pajzsa rejtekéből.

Válaszul - jobb híján - a Farkas saját kerek pajzsát vágta hozzá a lényhez. A fémesen csillogó korong pörögve zúgott át a levegőn, majd súlyosan puffanva a teremtmény testén egyensúlyából kibillentette azt. A bestia rikító színű szárnyai megszűntek csapkodni, a szörny a földre zuhant.

A férfi leszökkent a lóról, és a következő pillanatban a villámsújtottan heverő lény mellett termett. Éjfekete kardjával lefelé döfött - és mikor visszahúzta, már vörösen fénylett a penge.

Konrad a megmaradt, sebesült szárnyú lény felé pördült. Az ekkorra felegyenesedett, karmos lábai a földbe mélyedtek. Mérget köpködve, emberfeletti dühében rikoltva vetette magát a fiúra.

Kardjaik szikrákat szórva csendültek össze.

Mivel ellenfele jóval magasabb, nehezebb és erősebb volt nála, ezért minden emberi számítás szerint hátra kellett volna hogy szorítsa őt - de Konradot furcsa, roppant erővel töltötte el a kezében szorított fegyver.

Mély vállsebei miatt - amelyek akár súlyosak is lehettek, még nem volt ideje megvizsgálni őket - komoly fájdalmainak kellett volna lennie, de egyáltalán semmit nem érzett. A kardból áradó energia hűvös, jótékony balzsamként hatott sérüléseire.

Ahogy test test ellen egymásnak feszültek, a fiú közvetlen közelről pillanthatott bele a bestia pofájába: és látta, hogy miként annak a szörnynek, melyet két nappal azelőtt ölt és nyúzott meg, ennek is színfehér, írisz nélküli a szeme. Noha - kétség nem fért hozzá - kitűnően lát vele.

Hirtelen mindketten ellökték magukat a másiktól, kardjaik szétváltak. Aztán vívni kezdtek.

Konrad soha nem forgatott még ilyen fegyvert, de sikeresen hárított minden támadást, mivel előre látta, hova fog sújtani a másik penge. De csak védekezni volt képes, támadni nem: és a lény minden csapásával egyre hátrább szorította.

Lassan támadója is felismerte helyzeti előnyét, és mind dühödtebben villant a kardja le-fel, jobbra-balra. Hörgött és morgott, nyáladzó állkapcsai minden egyes vágásnál őrjöngve csattantak össze.

Aztán ismét egymásnak feszültek a kardok, és a roppant erejű bestia pillanatnyi megtorpanás nélkül tolni kezdte a fiút hátrafelé.

Konrad arcán érezte a szörny bűzös leheletét; látta, hogy ellenfelének orrlyukai diadalt szimatolva ránganak meg.

Ekkor baljával a kard markolatát elengedve az övében lévő krisért nyúlt, és próbált csupán jobb kezével ellen tartani a lénynek.

Épp hogy sikerült megragadnia a tőr markolatát, mikor a bestia meglendítette a pajzsát, hogy letaglózza vele. Konrad lebukott, hátraugrott, majd tőre csontmarkolatát erősen megszorítva váratlanul előreszökkent és felfelé szúrt. A kris a bestia álla alatt hatolt be, és az állkapcson, nyelven áthaladva végül a koponyacsontba fúródott.

Ám a lény a halálos döfést látszólag semmibe véve továbbra is teljes erejével szorította hátrafelé. Erre Konrad egyszerűen oldalra lépett, és a szörny súlyosan a földre zuhant. Farka vadul csapkodott jobbra-balra, pajzsával és kardjával a földet verte, mintha csak a saját sírját igyekezne megásni velük. De vergődése mind erőtlenebb és erőtlenebb lett, míg végül teljesen meg nem szűnt: a repülő rém döglötten hevert, vére a kiszáradt földet áztatta.

-   Le vagyok nyűgözve - szólalt meg a Farkas, aki kardjára támaszkodva figyelte az eseményeket.

Saját pengéjét magasra emelve Konrad a férfi felé fordult, és rámeredt.

-   Dobd el! - figyelmeztette az.

Mintha akarata ellenére cselekedne, a fiú egy lépést tett a Farkas felé.

-   Dobd el!

Konrad végül engedelmeskedett a parancsnak: ujjait széttárva hagyta, hogy a kard kihulljon a markából. Az általa megölt bestiára nézett, majd lehajolt, hogy kihúzza belőle a tőrt - Áhh! - kiáltott fel, ahogy a fájdalom belemart bal vállába. Hátán, a sebekből három vérpatak csordult alá.

-  Vesd le a felsőruhád! - vetette oda a Farkas, miközben a málhásló nyerge mellől némi kötszert - hosszú csíkokra hasított gyolcsot - szedett elő. Aztán kevés vizet locsolt a fiú sebeire, és átkötözte őket.

-   Miért üldöznek ezek téged? - érdeklődött.

-   Engem?

-   Téged. Téged akartak megölni, nem engem.

A fiú nem válaszolt.

-   És hogyan vetted őket észre, mikor még nem is látszottak? - kérdezett tovább a férfi, miután végzett a kötözéssel.

Konrad továbbra sem szólt semmit, csak bámulta a földet; miközben tisztán érezte, hogy a Farkas tekintete különböző színű szemeire szegeződik.

-  Tessék - nyújtotta felé kardját a férfi - tudod már a dolgod.

Miközben Konrad átvette a pengét, tétován a három vöröslő tetemre pillantott. - Mik ezek?

-  Bestiák.

-  Lecsupaszítsam őket?

- Ne! Hozzájuk se érj! A reggeli kettő holmijából használj valami rongyot, azzal törölgesd tisztára.

A fiú ekkor döbbent rá arra, hogy a vállsebeit fedő kötés sem más, mint egy darab Carl ingéből. Úgy tett, ahogy a Farkas parancsolta. A férfi közben a pajzsa után nézett.

Aztán elhagyták a porba és hamuba fulladt falut, és elpusztult ellenségeik tetemét.

-  Biztonságos ez? - firtatta Konrad nyugtalanul, mikor letáboroztak éjjelre.

A nap túlnyomó részét néma csendben lovagolva töltötték. Mivel a Farkas szemlátomást nem szándékozott többet elárulni a testvérével kapcsolatban, és a bestiákról sem szolgált további felvilágosítással, Konrad úti céljuk felől sem mert kérdezősködni.

Egyáltalán nem volt ínyére, hogy a nyílt erdőben kell éjszakázniuk - de nem látszott más lehetőség. Vagy így tesznek, vagy folytatják tovább az útjukat megszakítás nélkül egész éjjel.

A férfi válaszként csak megrántotta a vállát.

-  Valamelyikünk őrködni fog?

-  Őrködj, ha akarsz. Bár nem tudom elképzelni, mi értelme lenne. Mindig is úgy gondoltam, hogy kellemes lehet alvás közben meghalni.

Konrad a szürkületben a férfira pillantott. Soha nem tudta eldönteni, vajon komolyan beszél, vagy tréfál-e vele. Úgy tűnt, a Farkas huzamosabb ideig egyszerűen képtelen az előbbire.

Aztán arra gondolt, gyújthattak volna egy kis tüzet, az legalább a vadállatokat távol tartotta volna. Bár tisztában volt vele, hogy a vadaknál sokkal veszélyesebb lények ellen a tűz mit sem ér. Sőt, a lángok esetleg egyenesen felkeltették volna némelyikük figyelmét...

-  Kellemes kis nap volt, ugye? Főleg neked... - jegyezte meg a férfi.

Konrad sebesült vállát önkéntelenül is megtapintva biccentett. A sebek továbbra is lüktettek, de már nem volt olyan rossz, mint kezdetben.

Aztán a nyakára tévedt a keze, és ettől felidéződött benne a kötéltől való megmenekülésének története. Arról pedig az az egy évvel korábbi eset jutott eszébe, mikor télen, a faluban a molnár fiát bűnösnek találták emberölésben. Egy zsák liszten szólalkoztak össze valakivel, és a végén az illető holtan maradt a földön. A molnár fiát Wilhelm Kastring ezért halálra ítélte, és fel is húzták annak rendje és módja szerint.

De óriási különbség van aközött, hogy valaki embert öl, vagy csapdába ejt néhány nyulat.

-   Tényleg felakasztottak volna?

-   Hallottad, mit mondott Kreishmier.

-   Két nyúlért?

-   Mi mást tehettek volna? Vessenek börtönbe? Akkor etetniük kellene, és fizetni az őröket. A kivégzés sokkal egyszerűbb - és sokkal olcsóbb is.

A Farkas ásított, aztán így folytatta: - De addig nem is éltél igazán, kölyök, míg halálra nem ítéltek egyszer. Én mar számát sem tudom, hányszor történt meg velem. Néhány helyen most is körözések lógnak ellenem, és vérdíj van kitűzve a fejemre. És hidd el nekem, halálraítéltnek lenni sokkal jobb, mint börtöntölteléknek.

A férfi kifőzte bőrmellényét, és Konrad még a homályban is tisztán látta, hogy a mellkasa régi hegekkel van tele. Olyan sok csíkozta keresztül-kasul a bőrét, hogy egészséges, érintetlen felület szinte sehol sem látszott. Konrad sérüléseinek nyomai karcolásoknak tűntek a Farkaséihoz képest.

-  Így szórakoztak azok, akik foglyul ejtettek. Hidd el, nem volt valami élvezetes. - Aztán a férfi megérintette a nyakát körülölelő láncot. - Ezzel kötöztek meg. Emlékeztetőül viselem - nem mintha amúgy el tudnám feledni. Senki, senki nem zár börtönbe még egyszer.

Konradra nézve folytatta: - Ha valaha is úgy tűnne, hogy rabságba akarnak vetni, inkább a saját torkod vágd el. „Amíg élsz, remélsz", szokták mondani. De ez hazugság.

-  Te is élsz - ellenkezett a fiú. - Akármi is történt, megszöktél és túlélted.

-  Néha egyáltalán nem úgy tűnik.

Konrad érezte, hogy ez is egyike volt a Farkas azon rejtélyes megjegyzéseinek, amelyeket nem hajlandó bővebben kifejteni. Ezért inkább tovább kérdezett: - De ki akarna fogságba vetni engem?

-  Meg fogják próbálni, ha megölniük nem sikerül - felelte a férfi, miközben összefűzte mellényét. - Márpedig ma két ízben sem sikerült. Nem, háromszor. Először fel akartak akasztani, aztán leszúrni, végül a bestiák vágtak volna le. Vagy nálad ez egy átlagos napnak számít?

-   Ezek hárman talán azért támadtak meg, mert túléltem a falubeli mészárlást. Bár nem láttam hozzájuk hasonlókat a támadók között.

-   Rengetegféle bestia létezik, kölyök. És úgy tűnik, egyre több fajtájuk lesz az idő múlásával. Némelyik állati külseje mögött emberi értelem lakozik, mások embertestében egy csúszómászó agya lapul.

-   Úgy gondolod, a bestiák valahogy kapcsolatban vannak a Ferlangenben történtekkel?

Ám a kérdés elhangzásakor a Farkas már nem a társalgásra figyelt, hanem a körülöttük lévő erdőt fürkészte - és abban a pillanatban Konrad is észrevette a mozgást a fák közt. Azonnal megmarkolta a kris nyelét. A férfi viszont anélkül egyenesedett fel, hogy fekete kardját előhúzta volna a hüvelyéből.

-   Társaságunk akadt - jelentette be, és a néma betolakodó felé indult.

Méghozzá többszemélyes, konstatálta Konrad, miközben ő is felállt. A fák árnyai közt még náluk is sötétebb alakok mozogtak, szőrös irhák suhantak, vadállati szemek villantak.

A fiú szó nélkül figyelte, ahogy a Farkas a homályba olvadva csatlakozik az állatokhoz.

Farkas, gondolta, farkasok...

Az éj gyermekeitől, a farkasoktól nem tartott a férfi, hiszen nyilvánvaló rokonság volt köztük. És nem csak neveik, vagy egyes külsődleges tulajdonságaik miatt...

Konrad összehúzott szemmel fürkészte az árnyakat, de közelebb menni nem mert. Úgy tűnt neki, mintha a Farkas előregörnyedve simogatná az egyik busa fejét, és közben beszélne is a vadállathoz.

Néhány perc múlva a férfi visszatért. - Azért szövetségeseink is akadnak - szólalt meg. - Nyugodtan alhatsz, kölyök, az őrkutyáink vigyázni fognak ránk.

Rengeteg kérdés merült fel a fiúban, de tisztában volt vele, hogy a férfi csak igen kevésre válaszolna közülük.

Ezért inkább szótlanul, borzongva leült.

-   Fázol?

-   Igen - felelte a kérdésre, noha nem tudta biztosan, a hidegtől, vagy a farkasok jelenlététől reszketett meg.

-   Hogy van a vállad?

Konrad karját megfeszítve elfintorodott. - Sajog.

-  Helyes. Az azt jelzi, hogy gyógyul. És ajánlom, a továbbiakban húzz valami meleg ruhát magadra, meg vedd fel a csizmákat is.

-  De hát nyár van!

-  Ahova megyünk, ott nincs.

-  Hova megyünk?

-  Kislevbe - felelte a Farkas. - Sőt, azon is túl.

 

 

 

TIZENEGYEDIK FEJEZET

 

 

Több napig utaztak, és Konrad egész végig gyalogolt.

Napközben a farkasoknak nem volt semmi nyoma, de minden éjjel feltűntek. Nem lehetett tudni, ugyanazok az állatok jelennek-e meg újra és újra, vagy állandóan cserélődnek. A fiú még abban sem volt biztos, igazi farkasok-e, vagy valamiféle szellemlények, amiket a Farkas idézett meg a védelmükre.

Nem kérdezte tőle, a férfi pedig nem beszélt róla.

De minden alkonyatkor a Farkas belépett a táborhelyüket övező fák közé, hogy együtt legyen a falkával, ami védelmezőn cirkált körülöttük a sötét rengetegben.

Ugyan közelebb óvakodhatott volna, ha akar, és kideríthette volna, hogy mi zajlik olyankor a fák közt - de ha a Farkas valóban beszélt azokhoz az állatokhoz, akiktől a nevét kölcsönözte, akkor Konrad inkább nem akart tudni róla.

Kezdetben eléggé nyugtalanította a vadak ilyen közelségének tudata, de az első néhány pihentető alvással töltött éjszaka után kényelmes megelégedéssel töltötte el az a gondolat, hogy minden éjjel egy a védelmezőikből alkotott láthatatlan kör áll köztük és az erdő egyéb éji teremtményei között. Vagy egész egyszerűen csak a kimerültség bizonyult kitűnő altatószernek.

Korábbi aggodalmas gondolatai is háttérbe szorultak, melyeket a Farkas szolgálatában eltöltendő idő keltett benne. Lelke mélyén mindig is tisztában volt vele, hogy többre hivatott, mint hogy egész életét a faluban töltse. Hogy rengeteg minden mást is akar még tenni, hogy ettől különb feladatok várják. Ha más nem is, a Farkas fegyvernökeként eltöltött idő minden bizonnyal alkalmas kezdete lehet az új életnek.

Bár igazából nem tudta pontosan, hogy mivel kell egy fegyvemöknek foglalkoznia. Mostanáig, úgy tűnt, egyedüli feladata a Farkas kardjának tisztán tartása. Valószínűleg más elvégzendői is lesznek, mihelyt elérik Kislevet.

Ez volt a másik, amit nem tudott biztosan: hogy akarja-e tudni, mikor érik el azt a helyet. De örült minden lépésnek, ami távolabb vitte őt néhai falujától.

Utazásuk közben több falun, településen és városon is áthaladtak. Soha nem éjszakáztak lakott helyeken, de a Farkas mindig talált valamit a málháslovon, amiért cserébe ilyenkor felfrissíthették a készleteiket. Fogadókban sem szálltak meg egyszer sem, kocsmákba sem tértek be - a férfi is csak vizet ivott.

-   Azt hiszem most már rendbe jöttél - mondta egyik este a férfi.

-   Rendbe jöttem?

-   A vállsebeid.

A fiú ekkorra szinte teljesen megfeledkezett a sérüléseiről. Három hosszú heg futott le a bal vállán, de kötést már régóta nem viselt.

-   Áh, semmiség!

-   Semmiségnek tűnik. De sokkal kisebb sebekbe is bele lehet halni. A bestiáknak akár mérgezett is lehetett volna a karma. Kezdetben nem érezni semmit. Sőt, néha az áldozatok észre sem veszik, hogy megsérültek. Aztán elkezd fájni, fokozatosan, egyre erősebben, míg végül üvöltve haldokolnak tőle. Többeket láttam, akik inkább levágták a saját kezüket, csakhogy megszabaduljanak a kínoktól. Persze ez sohasem segített.

Attól fogva Konrad naponta többször is megvizsgálta vállán a sebeket, hogy látni-e rajtuk mérgezésnek valami jelét. Soha nem vett észre semmit - de ha nem így lett volna, akkor sem tudott volna tenni semmit ellene...

Az út, amelyen haladtak, körülbelül olyan széles volt, mint a Ferlangenbe vezető, csak sokkal rosszabb állapotú. A Farkas mégis azt állította, hogy egyike a Birodalom főútjainak. Kislev földje - úti céljuk - a Birodalom határain kívül esett, de Konrad e tárgyban meglehetősen zavarosnak találta a férfi magyarázatait, amíg egyszer rá nem jött, hogy mind az országnak, mind a fővárosnak ugyanaz a neve.

Kiderült az is, hogy Erengradtól, Kislev kikötővárosától nagyjából keletre tartanak, és ha ellenkező irányban követnék az utat, akkor végül Middenheimbe jutnának. Oda, ahol a Birodalom főútjai találkoznak. Middenheimnél dél felé fordulva aztán

Altdorfba érkeznének, a fővárosba. Vagy nyugatnak tartva eljuthatnának Marienburgba, a Birodalom kikötővárosába.

A Marienburg és Erengrad közt húzódó tengerpart - a Karmok-tengerének partja - jelentette voltaképpen a Birodalom északi határát. A Farkas által porba rajzolt különféle térképek tanulmányozása után Konrad előtt lassan értelmet nyert a sokféle név, a hozzájuk tartozó helyekkel egyetemben.

Erengradból is vezetett út Marienburgba, de mint később felfedezte, Kislevből vízi úton is el lehetett jutni a városba.

Kislev fővárostól nyugatnak hajózva az ember először Altdorfhoz ért, majd - követve az ott északnak forduló, immár Reiknek nevezett folyót - elérhetett a tengerparti kikötővárosba.

-   Minden mindennel kapcsolatban áll - mutatott a Farkas egyik földbe húzott térképének vonalaira, végigkövetve az utat Marienburgtól Middenheimen, Erengradon, Altdorfon és Kisleven át ismét Marienburgig.

-   Én magam is csak néhány évvel ezelőtt láttam először térképet. Igazi, pergamenre festett térképre gondolok. Addig azt sem tudtam, mi fán terem az ilyesmi. Akkor viszont hirtelen rengeteg minden megvilágosodott előttem. Hiszen ezeken a helyeken már mindenütt voltam korábban, csak nem ismertem fel a köztük lévő kapcsolatokat. Ami a Birodalom egyik részében történik, az hatással van más részeire is - még akkor is, ha ezer mérföldre vannak egymástól. Hasonlóképp, bármi történik az Óvilágban, az érinti a Birodalmat is.

Konrad nem volt biztos benne, hogy teljesen érti, miről magyaráz a férfi, de ez egyáltalán nem volt szokatlan számára.

Gyakran botlottak útközben olyan sorompókba is, amilyet először Ferlangen határában látott.

Fegyveres őrök posztoltak mellettük, de a Farkast soha nem állították meg, nem kértek tőle fizetséget. Néhány szavas párbeszéd után az őrök általában ellenkezés nélkül felemelték a sorompókat, és Konrad a férfi nyomában zavartalanul átlovagolhatott alattuk.

Tudta, Ferlangenből csak azért engedték ki fizetség nélkül őket, mert az őr megrettent a Farkastól; de ezek a veterán katonák nem tűntek ijedőseknek.

Ellenkezőleg: bizonyára rátermettségüknek, erejüknek és vitézségüknek köszönhetően választották ki őket erre a feladatra hiszen tisztán érezhető volt, hogy az út környéki erdők tele vannak bestiákkal. Minél keletebbre értek, annál több efféle teremtményt láttak ólálkodni a fák közt, a rengeteg szélén.

-  Azért engednek át bennünket, mert Kislevbe tartasz bestiákat ölni? - kérdezte a fiú, miközben áthaladtak egy újabb sorompón.

-   Nem, de nem tévedsz nagyot - felelte a férfi. - Azoknak az egységeknek, amelyek Kislevet védelmezik, természetesen nem kell útvámot fizetniük. És szabad átvonulást biztosító útipasszus zsoldosoknak is adható, igen. De nekem nincs szükségem ilyesmire.

-   Miért?

-   Mert a Birodalom legkeményebb, legrettegettebb szervezetének dolgoztam egy időben. Amerre mi lovagoltunk, még a legbátrabb férfiak is megreszkettek a félelemtől. Senki sem volt tőlünk biztonságban. Senki sem menekülhetett!

-   Miért, hol dolgoztál?

-  A birodalmi adóbehajtóknál - tört ki nevetve a férfi. - Ami persze együtt jár azzal, hogy soha sehol nem kell megfizetnem semmiféle adót, vagy vámot a Birodalom határain belül. A fiúk a kapuknál pontosan tudják ezt, hiszen ők is ugyanennek a testvéri szövetségnek a tagjai, ugyanezt a munkát végzik. Ezért mehetek át minden sorompón fizetség nélkül - és te is, velem együtt.

-  Köszönöm.

-  Nincs mit.

Konrad nem erőltette ezután a társalgást, szótlanul gyalogolt tovább a férfi mellett. Csak enni, aludni, a lovakat ellátni és üzletelni álltak meg, no meg olyankor, ha elkapta őket egy-egy kiadósabb nyári zápor, így jutottak el végül Kislevbe.

Semmiféle határ, vagy tábla nem jelezte, hogy immár nem a Birodalom, hanem egy másik állam területén járnak. Konradban ez csak akkor tudatosult, mikor az erdőségből hirtelen kiérve a férfi az előttük fekvő városra mutatott: - Erengrad.

A város voltaképpen egy farönkökből ácsolt, magas fallal körülvett erőd volt. Csak néhány torony látszott belőle, egyébként minden mást eltakartak a falak. Körülötte széles sávban ki volt irtva az erdő, így egyszerűen lehetetlenné vált rajtaütni anélkül, hogy az őrtornyokban szolgálatot teljesítő katonák ne figyelmeztethették volna a vastag falakon járőröző társaikat.

Bár a masszív erődítés látványa is csodálatba ejtette, Konrad tekintetét mégis a falaktól északabbra fekvő látványosság igézte meg: a tenger.

Utazásuk során úgy látszik egész közel jutottak a tengerparthoz, de mivel egész addig a fák akadályozták a kilátást, ez nem volt annyira feltűnő. Most első ízben pillanthatta meg az óceánt.

És nem hitt a szemének.

Maga a víz körülbelül egy mérföldnyire hullámzott tőle, és már ez önmagában lenyűgözte: hiszen az idáig soha nem látott még ekkora beépítetlen, vagy fáktól mentes nyílt térséget. Egész addigi életében mintha valamiféle tudatos erő akadályozta volna meg abban, hogy pár száz méternél messzebb lásson - akár hegynek föl, vagy a völgybe lefelé tekintett.

A nyílt térségen túl pedig ott nyújtózott a tenger, és a közte és a horizont között húzódó abszolút semmitől, az óceán tökéletes mérhetetlenségétől elállt a lélegzete.

Az idő tiszta volt, a nap sugarai visszatükröződtek a hullámok kékjéről. Néhány vitorla úszott a vízen: a kikötőbe és az onnan kifutó hajók vitorlái.

Konrad moccanatlanul, a látványtól dermedten állt. Érezte, ahogy a tengerről fújó hideg szél végigsimít az arcán és beletúr a hajába.

-    Ez csak víz - szólalt meg mellette a Farkas.

-    De... milyen rengeteg!

-    És mennyivel több van még a mélyben!

-   Hol végződik?

-   Sehol. Végtelen. Ez a víz ugyanaz, ami Arábia, Lustria, Cathay és Nippon partjait mossa. Ugyanannak a hatalmas mintának a részei - mint ahogy mi is, Konrad. Mindannyian gyalogjai vagyunk ugyanannak a kozmikus játszmának.

Konrad szédülni kezdett, ezért kénytelen volt elfordulni, hogy megkapaszkodhasson valami általa ismertben: az Árnyak Erdejének látványában. Bár a rengeteg szintén végtelennek tűnt, a Farkastól már megtudta, hogy csak része a szinte az egész Birodalmat borító erdőségnek, melynek más darabjait Reikwald, Laurelorn vagy Drak Wald Erdejének nevezik...

-   Gyerünk! - nógatta a Farkas. - Erengradot ugyan elértük, de még félúton is alig vagyunk.

-   Félúton hova?

Mint rendesen, a kérdésre most sem kapott választ: de ezt már igazán megszokhatta.

Folytatták útjukat tovább a város felé. A birodalmi főút egy bronzkapuhoz vezetett, amelynek szárnyai, bár maguk is hatalmasak voltak, szinte elveszni látszottak a roppant falakhoz képest, amibe vágták őket. És közel sem olyan könnyedén nyíltak meg jöttükre, mint azt az úti sorompók esetében tapasztalták.

A kapuőrség tagjai szőrméket viseltek páncéljaik fölött, és majdnem mindegyiknek dús, kajla bajsza volt. Gyanakodva figyelték, amint a Farkas lováról lekászálódva - és annak gyeplőjét Konradra bízva - az őrház felé sétál.

Aztán heves mutogatással és gesztikulálással kísért hosszas párbeszéd következett, melynek végén egy tiszt is előkerült valahonnan. Újabb mutogatás és alkudozás után a városkapu résnyire kinyílt, és immár egy városi tisztviselő is elősietett.

Az egyik őr közvetlenül Konrad mellé sétált, és alaposan szemrevételezte. Meg akarta közelebbről vizsgálni Éjfélt is, de sürgősen hátraszökkent, mikor a fehér paripa felhorkanva nagyot rúgott felé. Ezek után a málhás lóhoz lépett, és szemügyre vette a hátára szíjazott terheket. Miután befejezte a vizsgálódást, visszatért a kapuhoz, ahol közben folyamatosan zajlott az alkudozás. Végül kedélyes mosolyok, bólogatás, kézrázások és tisztelgések után a diskurzus befejeződni látszott.

-  Átokverte külföldiek... - dohogta a visszatérő Farkas, felülve Éjfél nyergébe. - Mintha nem azért jöttem volna, hogy segítsek nekik. - Sóhajtva megrázta a fejét.

-  Na befelé!

A kapu bronzszárnyainak egyike szélesebbre nyílt, hogy átengedje őket. A férfi lovagolt át elsőnek, majd Konrad következett, utána pedig a málhás ló poroszkált. Annak idején a fiút teljesen lenyűgözte Ferlangen, és hogy a város mennyivel hatalmasabb volt a falunál. Ám Erengrad sokkal, de sokkal hatalmasabb volt Ferlangennél is - és Konradot teljesen lenyűgözték a város hangjai és ízei.

Erengrad egy folyó torkolatában fekszik - mondta neki a Farkas korábban. Az egyetlen folyó, amit idáig a fiú ismert, az a falu határában kanyargó volt; de ehhez a folyóhoz, a Lynskhez hasonlítani olyan volt, mint egy harmatcseppet hasonlítani a felhőszakadáshoz.

A Lynsk hatalmasan, szélesen nyújtózott. Közepén egy sziget állt, melyen bőven elfért volna egész Ferlangen, a legnagyobb város, amit Konrad ez idáig látott.

Ez volt Kislev kikötője: a város, ahová a Birodalomból és még száz másik helyről indultak és érkeztek a különféle árukkal megrakott tengerjárók, hogy aztán terhüket átrakva a folyami hajókra, azok szállítsák szét őket Kislev vízi útjain a világ minden tájára.

Bár maga Kislev városa - mint azt a Farkas magyarázta - nem érhető el Erengradból vízi úton, hiszen a folyótól délre fekszik, tőle a Lynskig külön út vezet. Konradot korábban elkápráztatta a ferlangeni híd, ami a falu mellettivel ellentétben kőből épült.

Az a híd, mely a dokkok felé vezetett, és amelyen most kellett keresztülmenniük, szintén csak fából készült - de micsoda különbség volt a kettő között! Ennek a folyóba ágyazott kőtalapzatokon álltak a lábai, és az ív közepét felnyithatóra tervezték, hogy a legmagasabb árbocú tengerjáró hajó is átférjen alatta.

A Farkas az állatokat Konrad gondjaira bízta, majd eltűnt valamerre, hogy elintézzen valamit. Amiről természetesen egy szót sem ejtett, szokás szerint.

Míg távol volt, Konrad a város fantasztikus látnivalóiba temetkezett: a háznál nagyobb hajókba; a különös ruhákat viselő és érthetetlen, bizarr nyelveken beszélő tengerészek tucatnyi idegen földről származó seregébe; a hordárokba és az általuk cipelt árukba, melyek mibenlétéről halvány fogalma sem volt, sőt, még csak találgatni sem tudott volna.

Egy idő múlva két alacsony, mezítelen lábú, bő fehér ingbe és buggyos nadrágba öltözött férfi állt meg mellette. Keskeny, vágott szemekkel, halványsárga arcbőrrel és erős, sötét, egyenes szálú hajjal bírtak. Bizonyára valamelyik távoli ország tengerészei.

Egyikük felé fordult, és olyan nyelven szólt hozzá, amiből egy szót sem értett. A szavak rendkívül gyorsan peregtek a férfi ajkairól, alig hasonlítottak a Konrad által ismert emberi beszédre.

A fiú a fejét rázva jelezte, hogy nem érti, mit mond a másik. Közben azon tűnődött, vajon mit akarnak tőle: eligazítást szeretnének, vagy esetleg el akarnak adni neki valamit.

Hogy nem válaszolt nekik, a két férfi egymásra nézett, és hadarva, vadul gesztikulálva beszélgetni kezdtek.

Egyszer csak Éjfél felhorkant, és meglódult. Konrad hátrafordulva és a gyeplőt megragadva próbálta jobb belátásra bírni az erőtől duzzadó harci mént. Az felágaskodott, vasalt patáin megcsillant a napfény.

A két idegen Konrad figyelmének e pillanatnyi megingását kihasználva hosszú, keskeny, borotvaéles késeket rántott elő.

Bár háttal fordult feléjük, a fiúnak nem volt szüksége arra, hogy lássa őket: már tudta. Kezéből kihullottak a gyeplőszárak, és az övébe tűzött tőrért kapott. Már tudta, hogy kicsodák ezek az emberek: halálos ellenségei.

Éjfél mellső lábai, akár egy bokszoló öklei, kivágódtak. A férfiak egyike fürgén hátrapattant, és elhajolva igyekezett kikerülni a felé zúgó patákat.

Ám a másik, érthetetlen harci kiáltást hallatva Konradnak rontott. A fiú saját dühét üvöltötte vissza rá.

A két penge szisszenve hasította a levegőt, de az első csapás mindkét oldalról célt tévesztett - ha csak egy hajszálnyival is.

Aztán a küzdők baljukkal a másik jobb csuklóját megragadva egymásnak feszültek.

Körülbelül egyenlő esélyekkel, hiszen Konrad magasságát ellensúlyozta a másik nagyobb testtömege.

Hirtelen kétségbeesett, reménytelen üvöltés harsant: egy ember halálkiáltása. A másik idegen tengerész felől jött a hang, akit végül eltaláltak Éjfél patái, és aki rongycsomóként hevert most a dühödten rajta tipró harci mén lábai alatt.

Egy pillanatra szeme sarkából nem csak Konrad, de ellenfele is az összetört testre sandított. Majd ismét egymásra néztek, és a fiú elvicsorodott: - Te következel!

Bár a tengerész valószínűleg nem értette a szavakat, a mögöttük megbújó jelentést tökéletesen. Gyűlölködve sziszegett vissza valamiféle választ, majd újult erővel Konradnak feszült. Próbálta kicsavarni a tőrt a fiú kezéből, miközben sajátjának hegyével ellenfele torkát fenyegette.

Egy szempillantással azelőtt, hogy bekövetkezett volna, Konrad már tisztában volt vele, hogy a másik lazítani fog a szorításán. Ezért cselből továbbra is nyomult előre - ám mielőtt visszakozhatott volna, érezte hogy a levegőbe emelkedik, és száll...

A hátára érkezett meg, minden levegő kiszaladt a tüdejéből. De nem volt ideje arra, hogy eltűnődjön a történteken, mert ellenfele már fölébe is kerekedett. Konradnak még esés közben elejtett tőre után nyúlni sem volt érkezése.

Oldalra gördülve kerülte ki a tengerész pengéjének szúrását, de az idegentől magától nem szabadulhatott. Összekapaszkodva fetrengtek a porban, kétségbeesetten küzdve azon, hogy kié legyen a kés.

Miközben ide-oda gördültek, Konrad lábak gyűrűjére lett figyelmes körülöttük. Az általuk képezett látványosságnak bámulói akadtak, értette meg végül. Egész kis tömeg verődött össze körülöttük: tengerészek és teherhordók, akik nagyokat röhögve, kiáltozva biztatták őket. Mintha csak a nézelődők szórakoztatására harcoltak volna, nem pedig szó szerint az életükért.

Konrad és ellenfele birkózás közben aztán addig-addig gördült ide-oda, míg végül átfordultak a rakpart peremén, és összekapaszkodva belecsobbantak a kikötő vízébe.

A hideg mélységekbe süllyedve aztán szétváltak, de a fiú látta, hogy a tengerész, kését mellének szegezve ismét nekitámad a homályos, opálos fényben.

A döfés furcsa mód lelassulni látszott a víz alatt, de Konrad mozgását is ugyanúgy gátolta a környezet. Valahogy mégis megragadta ellenfele fegyvert szorongató karját, megcsavarta - és a kés lassan pörögve szállott alá a folyófenék sötétjébe.

A tengerész fegyvere után mozdult, Konrad pedig a férfi után.

Ő ért előbb célba: mindkét kezét a tengerész nyaka köré fonta, és megszorította azt. Buborékfelhő szakadt ki a férfi szájából.

Konrad anélkül, hogy elengedte volna a másikat, elrúgta magát a vízben, majd megfelelő közelségbe érve hozzácsapta ellensége fejét a dokk egyik faoszlopának lábazatához.

Aztán ismét, és ismét. A férfi szájából már nem jöttek buborékok, helyettük betört koponyájából ömlő vér színezte vörösre a vizet. Kétségbeesetten kapálódzott, de Konrad nem eresztette.

Sőt, újból nekicsapta az ősrégi faoszlopnak, mire a tengerész teste elernyedt. Még egy néma, lassúnak tűnő taszítás; újabb vérfelhő - csak ezután engedte ki kezéből a testet.

A halott azonnal süllyedni kezdett, Konrad pedig a felszínre rúgta magát. Mohón kortyolt az éltető levegőből. Felülről, a dokkról éljenző és gyalázkodó hangok hallatszottak.

Felpillantott, és látta, hogy a tucatnyi bámészkodó között ott figyel a Farkas is.

Úgy húszméternyire a fiútól egy falépcső vezetett a rakpartról a vízbe. Odaúszott és rákapaszkodott.

Aztán visszanézett a folyó habjaira, és magában köszönetet mondott Elyssának, amiért most nem ő pihen a mélységben. Hiszen a lány tanította meg úszni.

Lehúzta a csizmáit és kiöntötte a bennük lévő vizet, mielőtt felkapaszkodott volna a rakpart deszkáira.

A lépcső tetején egy ismeretlen férfi várta, a krissel a kezében. Konrad megdermedt, mire a férfi felnevetett, és érthetetlen nyelven mondott valamit. Aztán a tőrt nyelével előre a fiú felé nyújtotta. Másik kezében jó maroknyi pénzérmét szorongatott.

Miután Konrad elvette tőle a fegyvert, a férfi újból elégedetten felnevetett, majd sarkon fordult, és hosszú léptekkel elsétált. Úgy tűnt Konrad győzelmére fogadott, és csinos összeget nyert ezzel a döntésével.

A Farkas egy vézna, világos hajú férfi mellett állt, aki a málhásló fogait vizsgálgatta éppen. Konrad odasétált hozzájuk. Csizmája minden lépésnél szortyogott, átázott ruháiból víz csöpögött.

Nem került túl sok fejtörésbe kitalálni, hogy a Farkas el akarja adni a szürke lovat. Éppen a málhás számos kitűnő tulajdonságát sorolta és dicsérte a másik férfinak, aki viszont fejét rázva kételkedett folyamatosan a ló erényeiben.

-   No, nem'tom.

-   De én igen - erősítgette a Farkas. - Ez tényleg egy jó ló, Stephan. Még évekig szolgálhat becsülettel. Szívós, megbízható, egészséges. Mit akarsz még?

-   No, mit én akarok? Tisztességes üzlet akarok, te Farkas.

-   Mások boldogan fizetnének érte többet is!

-   Akkor miért nem kérdez őket?

-   Nem a pénzedre pályázom, tudod te azt jól. Egy hajóútra lenne szükségem. Ez minden. Semmibe sem kerülne neked. Ennek ellenére cserébe odaadom ezt a lovat.

-   No, ha elviszlek tégedet, helyed miatt kihagyok mást.

-   Stephan, tudod, hogy milyen üzlet ez: fel kell hajóznom a folyón, hogy megvédhessem Kislevet.

-   No! Hivatkozol hazaszeretetem?

-   Igen.

Stephan hátralépett és újból alaposan megszemlélte a lovat. Aztán lassan megcsóválta a fejét: - Te, te lovad, te szolgád Bolgasgradig?

-   Praagig.

-   Rendben - sóhajtotta végül a másik.

Aztán mindketten beleköptek a tenyerükbe, és kezet ráztak: az üzlet megköttetett.

-  Vidd lovam a fedélzetre - mondta aztán Stephan. - Dagállyal kifutunk. - Azzal megfordult, és visszaindult abba az irányba, amerről jött.

A Farkas csak most nézett Konradra, majd a pallókon fekvő halott tengerészre. - Egy percre sem hagyhatlak magadra, kölyök?

-   Nem csináltam semmit. Ok támadtak rám.

-   Nem tűnsz túl népszerűnek, kölyök. Nem nagyon kedvelnek, igaz-e?

-  Kedvelnek? Kik? - kérdezett vissza Konrad, tudva, hogy a férfi nem a két halott tengerészre céloz.

A Farkas persze nem válaszolt, helyette megkérdezte: - Hajóztál már valaha?

A fiú tagadólag megrázta a fejét. Még nem volt hajón soha - és nem is volt benne biztos igazán, hogy szeretne.

-   Praagig hajón megyünk. Kellemesebbnek fogod találni, mint a gyaloglást. - Aztán tetőtől talpig végignézve Konradon hozzáfűzte még: - Vagy az úszást. Gyerünk, keressük meg Stephan hajóját, mielőtt meggondolja magát. - Azzal felkapaszkodott Éjfél nyergébe.

Kisvártatva meg is találták a kikötő egyik közeli dokkjában horgonyzó hajót. A Farkas leszállt a nyeregből, és gyalogosan felvezette Éjfélt a fedélzetre, de Konradnak szinte úgy kellett felvonszolnia a málháslovat. A legénység nevetve figyelte, de egyik sem ajánlotta fel a segítségét.

-  Szárítkozz meg - utasította a férfi, miután kikötötték fenn a lovakat.

-   Mit csinálunk Praagban? - érdeklődött Konrad, miközben egy ócska, régi takaróba bugyolálta magát. - Bestiákkal fogunk harcolni?

Az Erengradig vezető úton a Farkas sokat mesélt neki a történelemről, és arról, hogy vélhetőleg ismét nem-emberi seregek fenyegetik a Birodalmat. Kislev pedig az egyedüli korlát, ami a Birodalom és a bestiák - no meg a velük szövetséges erők - között áll.

Ha Kislev elesik, a Birodalom is elbukik. Tudta ezt már Jámbor Magnus is, jó kétszáz évvel azelőtt, mikor Kislev veszélyben volt, Praagot pedig északi lovasok pusztították. A Birodalom hadai ezért akkor késedelem nélkül a szomszédos ország segítségére siettek, és végül visszaszorították az alvilági légiókat. A győzelem örömére Alexis cár és Magnus császár szövetségi szerződést kötött.

És most ismét itt volt az ideje felemlegetni ezt a szerződést, hiszen a rabló hordák visszatértek. Kislev városait ostromolták, falvait pusztították, kereskedelmi állomásokat támadtak és raboltak ki, katonai táborokat semmisítettek meg. Ha Kislev végül elbukik, a következő áldozat a Birodalom lesz. A Farkas többször beszélt már a határokon belüli ellenségről, ám a Kislevet ostromló seregek a határon túli ellenséget jelentették.

-  A császár csapatokat küld, hogy segítsenek megvédelmezni Kislevet - mondta Konrad a hajófarban mellette álló Farkasnak. - így mondtad.

-   Igazat mondtam.

-   Ezért vagy itt? Ezért vagyunk itt?

-   Bizonyos értelemben.

-   Milyen értelemben?

A férfi megrántotta a vállát. - Felajánlhattam volna a szolgálataim a Birodalomnak, bevonulhattam volna. Ahogy azt többször meg is tettem régebben, mikor még jóval fiatalabb és lelkesebb voltam. De most már a jövőmre is gondolnom kell. Ha kockáztatnom kell az életemet - sőt, többet annál -, akkor legalább fizessék meg. Hivatásos katona vagyok, a legjobbak egyike. Aki fizetségért dolgozik. Ott és akkor, ahol és amikor akar.

Konrad zavartan meredt rá: - Tehát nem azért jöttél, hogy harcolj a bestiákkal?

-   Dehogynem! Kislev gazdag, virágzó ország lehetne, de az őt dúló hordák rosszat tesznek az üzletnek és a kereskedelemnek. Azért jöttem, hogy véget vessek ennek. Veled együtt. Segítünk megállítani az inváziós seregeket - és remélem közben tisztes haszonra teszünk szert. A háború egyeseket gazdaggá tesz, kölyök: sajnos általában azokat, akiket nem kellene. De ez a háború minket fog gazdaggá tenni! És mellesleg közben még a jó ügyért is harcolunk. - Azzal hegyes fogait kivillantva elmosolyodott. - Az élet néha nagyszerű tud lenni.

Először egy aranybánya mellé fogadták fel őket őröknek. A bánya a Világperem-hegységben feküdt, a Belyevorta-hágó közelében. Az értékes ércet már századokkal azelőtt is mosták a hegység ezen részén kanyargó patakokból és folyókból, de az aranytelért csak úgy ötven évvel azelőtt fedezték fel.

És bár a bánya az emberi települések legszélén feküdt, virágzott - amíg csak az Északi Káoszpusztákról betörő renegát hordák rendszeresen támadni nem kezdték. Ezek a seregek a jég és hó hazájából, Észak fagyos poklából törtek újra és újra elő.

A betörések következtében a bánya termelése erősen megcsappant, ezért tulajdonosai - akik közé tartozott például a cár is - egész kis hadsereget szerveztek a védelmére.

A Farkas dolgozott már zsoldosként korábban is a bányában, de most nem szándékozott ilyen alacsony beosztásban maradni. Jól ismerte azt a férfit, aki a katonai tábor parancsnoka volt, és két hónapon belül a helyébe lépett.

Méghozzá erőszak nélkül. Nem volt szükség ilyesmire, bőven elegendőek voltak a parancsnok múltbeli cselekedeteire - rablások, tolvajlások az őrizetére bízott bányán belül - tett célzások. A Farkas javaslatát, miszerint a nyugalomba vonulás még mindig jobb, mint az elhalálozás, a férfi végül elfogadta, és - szintén a Farkas ötletétől vezérelve - visszavonulása előtt gondosan kinevezte helyettesét is...

A bánya védelme nem egyedül az abban dolgozó munkások védelmét jelentette a bestiákkal szemben. Ez csak egyike volt a fenyegetéseknek. A bestiák amúgy sem az aranyra pályáztak, csupán a vérszomj és a pusztítás vágya mozgatta őket.

De a rablókra, tolvajokra, a szállítmányokat megtámadó egyéb gazemberekre is vigyázni kellett. Sőt, magukra a bányászokra is, hiszen nekik nyílott leginkább lehetőségük arra, hogy a keskeny vágatokban talált ércdarabokat elrejtve megkárosítsák a tulajdonosokat.

Ez utóbbi tolvajlást a Farkas igen hamar megállította, hiszen saját személyes jövedelmét is csökkentették az effélék: mert minden egyes Kislevbe sikeresen behajózott aranyszállítmányból részesedést kapott.

A tulajdonosok tisztában voltak azzal is, hogy az őrség szintén részesedik a bánya hasznából: ezt bekalkulálva fizették őket. Amíg a katonák nem árultak el túlzott mohóságot, addig a tulajdonosok hajlandók voltak szemet hunyni a dolog fölött. Hiszen alig lévén egyéb költségük, a bánya hatalmas hasznot termelt.

A bányászok többsége rabszolga, vagy elítélt bűnöző volt. A legtöbb büntetés életfogytiglanra szólt - illetve egyet jelentett azzal, mert igen kevesen bírták ki szabadulásuk napjáig. A bányát őrző zsoldosok többsége alig különbözött az őrizetükre rendelt elítéltektől: nagy részük ugyanúgy menekült valahonnan a törvény elől. Csak azért kerülték el az elfogatási és elítéltetést, mert a civilizáció északi peremére, a világ végére szöktek. Ebből következően katonaként sem voltak igazán elsőrangúak, így többnyire még rövidebb ideig maradtak életben, mint a bányában dolgozó rabszolgák.

Akadt azonban néhány zsoldos, akik az Óvilág legkeményebb, leghalálosabb harcosai közé tartoztak. Ők azért jöttek Kislevbe, mert itt állandó volt a küzdelem, a veszély, és mert a túlélők tetemes haszonra számíthattak. Ezek az emberek a Birodalom legkülönfélébb vidékeiről - sőt, azokon messze túl lévő, távoli tájakról érkeztek.

Mindegyikük a gyilkolás mestere volt - és Konrad mindegyiküktől megtanult mindent, amit csak lehetett.

A tileai Városállamok egyik megbuktatott hercege vívásra oktatta. Rájött, hogy a kardvívás messze több puszta erőpróbánál: főleg ügyesség, gyorsaság és ravaszság kérdése. Elsajátította a nemesi párbaj szabályait, a lovagi küzdelem előírásait, melyekhez becsületbeli ügyekben ragaszkodni illik.

Egy Bretonniából jött utcai verekedőtől, aki életében nem hallotta még a „becsületes harc" kifejezést, a mocskos küzdelem fogásait tanulta meg: miképp lehet bármit fegyverként használni, mi módon tépjen, vájjon, csonkítson és öljön a puszta kezével, ha nincs más fegyvere.

Technikáját csak tovább finomította az a karcsú, Nipponból származó alak, aki megmutatta, hogyan gyilkolhat akár a lábával is. Megtanította hogyan küzdhet sikerrel fegyvertelen létére fegyveres ellenféllel szemben. Konrad elsajátította tőle a távoli Kelet - ahol, úgy tűnt, minden vidék kifejlesztette a fegyvertelen harc egy sajátságos vállfáját - ősi harcművészetének egyik stílusát, és már értette, hogy miképp volt képes megdobni őt az a tengerész Erengradban.

A Farkas nem sokra becsülte az íjat, mint fegyvert - ám annál többre a számszeríjat. Egy esztáliai zsoldos e fegyver használatára is kioktatta Konradot; egy arábiai harcos késtechnikája tökéletesítésében segédkezett neki, valamint kitanította számos dobópenge használatára; egy hatalmas termetű norscai a dárda és gerelyhajítást mutatta meg neki; egy Albionból származó nemes lovagolni tanította;, és így tovább, és így tovább...

A bányában nem csak emberek dolgoztak: a tulajdonosok több törpét is foglalkoztattak vájárként. Ők nyitották meg az új vágatokat és folyosókat, ők robbantották szét fekete lőporral a keskeny, mély föld alatti járatokat eltorlaszoló hatalmas sziklákat. E törpék közül az egyik Konradot a különféle harci bárdok forgatásának művészetére tanította ki - a kis, egykezes típusoktól kezdve a borzasztó nehéz, kétkezes, kétfejű csatabárdokig bezárólag. Megmutatta neki az alabárd használatának legeredményesebb módozatait, és azt, hogy milyen stílusban harcoljon, ha mindkét kezében egy-egy bárdot forgat.

Mikor Konrad jobb karja egyszer komolyan megsérült egy renegát támadás során, a Farkas így szólt: - Mi haszna egy jobbkezes harcosnak jobb kéz nélkül? Márpedig én azt akarom, hogy mellettem állj minden csatában, és védelmezd a jobbom.

Bár a férfi eredetileg fegyverhordozójának fogadta fel Konradot, a fiúból sohasem vált szolga. Baj társak voltak, még ha a Farkas ez idáig nem is mondta ki nyíltan ezt.

-  És ki fogja védelmezni az én jobbomat? - kérdezte a fiú merev, felkötözött karjára pillantva. A sérült végtagot egy elf vette gondozásába, aki értett valamit a sebgyógyításhoz. A Farkas utált minden mágiát és mágiahasználót, csupán a gyógyító varázslatok ismerőit tűrte meg a bánya területén. Konradnak minderről Elyssa jutott eszébe, és az, hogyan gyógyította meg sebeit a lány első találkozásuk után - igaz, majdnem mindenről eszébe jutott a lány...

A Farkas felnevetett, majd kijelentette: - Harcolni bárki képes. Az öléshez nincs szükség észre. Sőt, néha kifejezetten hátrányos lehet. De az értelem az, ami elválaszt bennünket az állatoktól - és a bestiáktól. A könyvekben van a világ bölcsessége, és mi a bölcsesség által lehetünk többek. Amíg gyógyul a kezed, találunk neked valami hasznos elfoglaltságot. Meg fogsz tanulni írni és olvasni.

Konrad kezdetben vonakodott, de hamarosan ráakadt egy tanítóra: Matthew Praagból jött, az ottani egyetem diákja volt. Nyári szünetét arra használta fel, hogy a bányatársaságnál dolgozva megkeresse a következő évi tandíjra valót.

Hajón indult el Praagból, de annak legénysége az út során kirabolta, és a korláton át a vízbe hajította. Ezután gyalog igyekezett tovább, és csodák csodájára épségben elért a bányáig. Összes fegyvere egy kötélbontó vas volt, amit még a hajóról hozott magával, de ennek ellenére sikerült sértetlenül megúsznia a vadonbeli utazást - nem kis hírnevet víva ki magának e tettével.

Konrad „Véresvas Matthewnek" nevezte el - és a diák a következő nyáron is eljött a táborba, egy ellátmányt szállító karavánnal. A harmadik nyárra Konrad már folyékonyan olvasott és írt, Matthew pedig - aki időközben összes vizsgáját sikeresen letéve jogászi diplomát szerzett - magántanítványát egy „érdemes tanuló" oklevéllel tüntette ki.

Az első írásleckékkel egy időben Konrad elkezdte tanulni a balkezes küzdelmet is; karddal, buzogánnyal, tőrrel, dárdával és lándzsával egyaránt.

-  Kétféle módon győzheted le a bestiák gyülevész hadát - oktatta a Farkas egy ízben. - Vagy tökéletesen képzett, fegyelmezett légiókkal, mint amilyeneket a császár küld Altdorfból, és a gróf Middenheimből, vagy még a bestiáknál is vadabb, szervezetlenebb sereggel. Egy olyannal, ami csupa egyéniségből áll.

Mint az a sereg is, amelyet a Farkas szervezett harcosaiból, s amellyel sikeresen visszaverte az északról betörő martalócokat. Ám sajnos bármennyit is öltek meg a fagyott földről beözönlő ellenség közül, az elhullottak helyére azonnal újak álltak.

-  Mintha a halottaik új életre kelnének - vélekedett Konrad.

-  Kezded már pedzeni - válaszolta a Farkas, és a fiú érezte, hogy ezúttal félig sem viccel.

Bár Konrad az idők során megtanult gyorsan és hatékonyan ölni, soha nem kellett attól félnie, hogy egyszer ellenfelek nélkül marad. Akármilyen gyors és halálos volt, bármennyit is elpusztított közülük, mindig újabbak és újabbak támadtak.

Persze voltak hosszabb, unalmas időszakok, mikor semmi más dolga nem akadt, mint hogy kifényesítse a páncélját és fegyvereit - no meg a Farkaséit. De előbb-utóbb mindig jelentették a felderítők, hogy újabb martalóccsapat tört be északról, és az unalmas semmittevést hirtelen lázas sürgésforgás váltotta fel.

Mindezek ellenére a fiú sosem találkozott olyan egyöntetű, olyan sokféle teremtményt és erőt egybefogó, megszervezett, előkészített és oly mértékben elsöprő támadással, mint amilyen a faluját érte annak idején.

Ellenben gyakran szembesült azzal a furcsasággal, hogy ellenségei gyakran már csata közben egymás torkának estek, csupán azért, mert az adott pillanatban társuk könnyebb célpontnak tűnt az emberi ellenfeleknél. A falu elpusztításakor csak azután támadtak egymásra a bestiális hordák, miután már annak egy lakosa sem élt.

A bestiák sokszor a harc kellős közepén nekiálltak az elhullottak, vagy sebesültek testéből lakmározni. Többnyire úgy viselkedtek, mintha primitív, értelem nélküli gyilkológépek lennének. Még az állatoknál is alacsonyabbrendűnek látszottak, hiszen nem rendelkeztek azok kifinomult ösztöneivel. Annyira nem élt bennük még az önfenntartó ösztön sem, hogy százával voltak képesek lemészároltatni magukat csak azért, hogy esetleg egy ember is velük pusztuljon.

Vagy legalábbis így tűnt első látásra. Ám sokszor értelmes terv húzódott az eszeveszett taktika mögött, még ha csavaros és borzasztó is volt az az értelem: hisz harcosok hekatombáit hajlandó volt feláldozni azért, hogy kipuhatolja a bánya védelmének esetleges gyenge pontjait, vagy hogy pusztítson, amennyit, és amit csak bír.

A Farkas vadnak és szervezetlennek nevezte őket, ám ez utóbbi nem szükségszerűen volt jellemző rájuk. Konrad néha felfigyelt olyan lényekre, amelyek a sorok mögött, valamiféle megfigyelőponton állva irányították az előözönlő hordákat. A bestiáknak nemcsak saját seregeik, de olykor saját generálisaik is akadtak, A fiú megtanult különbséget tenni a nem-emberi teremtmények fajtái között. Persze számlálatlanul akadtak köztük olyanok, amelyek még névvel sem rendelkeztek, hiszen rengeteg formában, variációban és típusban léteztek. Sőt, úgy tűnt, egyre többen.

Mikor egymás ellen fordultak - azaz szinte mindig - azonnal kitűnt, hogy egyszerűen lételemük a gyilkolás: ez élteti őket. Mindegy, hogy kit vagy mit, egy volt a lényeg: pusztítaniuk kellett. Persze mindenekelőtt és elsősorban rendelt feladatuk minden emberi élet megsemmisítése volt.

Konrad megtanulta, hogyan ölheti meg bármelyiküket.

Eltelt öt hosszú tél.

Öt hideg, kemény, kegyetlen tél.

És Konrad is hidegebbé, keményebbé, kegyetlenebbé vált.

 

 

 

TIZENKETTEDIK FEJEZET

 

 

 

Eljött a tavasz, az olvadás, és az időjárás enyhébbre változott - de az északról induló betörések csak még vadabbak lettek.

Konrad már majd' öt évet eltöltött a Farkassal, de a meggazdagodás lehetőségének nem tapasztalta még semmi jelét. Biztos volt benne, hogy a férfi sem gyűjtögetett nagy vagyont, hiába volt a bányát védő zsoldossereg parancsnoka. A számolás alapjaira még Elyssa tanította meg a fiút, és ezt a készségét később, a harcosok közt élve fejlesztenie kellett, mert a Farkas utóbb rábízta néhány zsold kiosztásának a lebonyolítását.

Bármennyi jövedelemre is tett szert a férfi a kifejtett arany után, felemésztette azt a zsoldossereg létszámbeli növelésének szükségessége. Igaz, hogy ennek az erőfeszítésnek hála a bányát két éve nem érte közvetlen támadás, bányász pedig még régebb óta nem lelte halálát külső támadó kezétől.

A Kislevet elérő aranymennyiség is megduplázódott, mióta a Farkas parancsnokolt a bányában. Igaz, ehhez a katonák létszámát is több mint kétszeresére kellett emelnie - ami így már bőven elég volt ahhoz, hogy kordában tartsa az ellenséget, és biztonságos kíséretet adjon az aranyszállítmányok mellé.

Mindeközben beértek a férfi munkájának más gyümölcsei is: serege mind képzettebbé, mind hatékonyabbá vált, sokkal több martalócot pusztított el, mint annak előtte. Sőt, idővel a Farkas harcosai vezettek támadásokat az északi behatolók ellen, áthelyezve így a hadszínteret az ellenség területére. Nem lévén többé védekező pozícióba szorítva, a bestiákat is vissza tudták szorítani a bánya környékéről. És mivel e lépéseknek hála a káosz erői nem juthattak el Kislevig, a Birodalom is biztonságban volt.

A bánya maga sokkal nagyobb területen helyezkedett el, mint Konrad hajdani faluja. Valóságos kis város épült a vágatok fölé, kiszolgálva az ott dolgozók szinte minden igényét. Igaz, hogy a bányászok helyzete alig volt jobb a rabszolgákénál, de legalább nem bilincselték meg őket. Ha valamelyikük úgy gondolta, hogy vállalja a kockázatot és szembenéz a környéken ólálkodó bestiákkal, bátran megpróbálkozhatott a szökéssel. Néhányan valóban meg is kísérelték, de csak igen kevesen élték túl - hiába vitték magukkal a bányából csempészett aranyat...

A zsoldosoknak viszont - mikor nem voltak éppen szolgálatban - szórakozásra volt szükségük, és a Farkas lehetőséget biztosított majdnem minden ilyen irányú igényük kielégítésére. Hiszen ha a katonák elmulatják, elisszák, eljátsszák, vagy nőkre költik az összes pénzüket, akkor bizonyára hajlandók még egy darabig szolgálni a seregben.

Sajnos ugyanez vonatkozott magára a Farkasra is: egyszerűen nem gyűlt össze annyi pénze, hogy érdemes lett volna otthagynia a bányát. Kezdetben még nagy reményeket dédelgetett arra vonatkozólag, hogy miként fog meggazdagodni.

Abban reménykedett, most megcsinálja a szerencséjét - de soha sem tudott egy jó marék koronánál többet összekuporgatni. Amint akadt akár csak egy aranya is, azonnal elköltötte valamelyik tavernában.

És mivel nem igazán tűnt úgy, hogy a férfi valaha is meggazdagodik és otthagyja a bányát, Konrad sokat tűnődött, vajon neki hogyan fog sikerülni mindez. Ugyan rendelkezett lóval, páncéllal, ruhákkal, fegyverekkel - de ezek igazából mind a Farkas tulajdonába tartoztak, nem az övébe. Csakúgy, mint minden más felszerelési tárgya. Valójában soha nem volt szinte semmije: bármire támadt szüksége, a férfitól kellett kérnie azt.

Olykor, ha jó hangulatban találta - például valamelyik bestiák fölött aratott győztes csata után - a Farkas fizetett neki egy italt. Egyet, sohasem többet.

Már jó néhány hét eltelt a legutóbbi győzelem óta, mikor egy ízben a Farkas az egyik tavernába hívatta a fiút. Későre járt már, de a hely ennek ellenére tömve volt: Konrad befelé menet bele is ütközött egy korsót cipelő törpébe. Az ital jó fele kilöttyent a korsóból - egyenesen rá a fiú nadrágjára.

-  Eszetlen! - horkant fel az italát vesztett károsult.

A törpék közmondásosán hirtelen haragúak, és szemlátomást ez sem volt kivétel. Valószínűleg a bánya egyik vájára lehetett: másfél méter körüli magasságú, hosszú, loboncos vörös hajú, szénporos arcú méregzsák. A bányában dolgozóknak nem volt szokásuk megmosdani minden leszállás után.

Ám fajtársai többségétől eltérően ennek a törpének le volt vágva a szakálla. Bőrruhája a térd- és könyökrésznél elvásott a keskeny, alacsony vágatokban való kúszás-mászástól. Az övébe, ahol a legtöbb ember a kését tartja, ez egy kalapácsot és fémvésőket tűzött. Vállára vetve egy bányászcsákány himbálózott, mintha csak készen állna arra, hogy bármelyik pillanatban fejteni kezdjen.

A korát lehetetlen volt felbecsülni - annál is inkább, mert fajtája az embernél jóval tovább élt. Legalábbis az ismert világ túlnyomó részén. A bányában, ellenségektől körülvéve senki sem tervezhetett magának hosszú, békés öregkort.

Konrad elnézést kérően rántotta meg a vállát. Ez általában elégségesnek bizonyult ilyen esetekben, hiszen a dolog legalább olyan mértékben a másik hibájából történt, mint az övéből.

- Kilötykölted a sörömet! - méltatlankodott tovább a törpe. - Fizess egy másikat!

Mint a parancsnok jobb keze, a fiú igyekezett távol tartani magát a táboron belüli különböző pártok és csoportok közti konfliktusoktól. A legkevésbé sem akart összetűzésbe kerülni velük, ezért készségesen fizetett volna a törpének másik italt - de volt egy kis baj: nem volt egy vasa sem. Soha nem volt, mert egyáltalán nem kapott fizetséget.

Így hát beljebb lépett, és végigpillantott a tavernán, hátha meglátja valamelyik távoli sarokban a Farkast. A törpe, mivel azt hitte, a fiú meg akar lógni a jóvátétel elől, megragadta a karját. Konrad ösztönösen hátraperdült, keze a kris markolatát kereste - de végül türtőztette magát, és csak foghegyről vetett oda a másiknak egy durva törpe nyelvű sértést, amit még hajdani csatabárdoktatójától tanult.

Mire az azonmód képébe löttyintette maradék sörét, majd hozzávágta a korsót, végül saját maga is nekiugrott.

Konradot egy pultnak sodorta a lendület. Nagyot puffanva érkezett meg a hátára, de alig kezdett volna feltápászkodni, a bányászcsákány hegye már a torkának is feszült.

Hisz csak egy italról van szó, egy kilöttyent sörről - gondolta magában. És bár rengeteg élet veszett már oda lényegtelen dolgok miatt, ő maga még soha nem ölt alapos ok nélkül. Ugyan két szívdobbanás alatt ki tudta volna szabadítani magát - mely kettő közül az egyik minden bizonnyal támadója utolsó szívdobbanása lett volna de mégis feküdt tovább nyugodtan, a törpe szeme közé meredve.

Pár pillanat múlva az motyogott valamit, és elfordult. Konrad felállt, és a Farkast kereste a tekintetével. Egy csapat nézelődő összeverődött ugyan a hirtelen támadt ingyenes látványosság körül, de a keresett nem volt köztük. Egy jóképű, izmos fiatal férfi mellett, aki alig tűnt valamivel idősebbnek Konradnál, őszes öreg harcos állt, mellettük egy kislevi nemes bámészkodott - talán valami diplomataféle. Míg néhányan mások elégedetlenül morogva adtak hangot abbéli csalódottságuknak, hogy a civódásból nem lett érdekes, véres látványosság, addig a fiatal férfi és sebekkel borított harcostársa elismerően mosolygott Konradra, mintha csak értékelnék az önuralmát. A fiú kíváncsian pillantott rájuk, miközben továbbfurakodott a taverna belseje felé.

A Farkas valóban az egyik távoli sarokban ücsörgött, ahogy azt korábban gondolta. A férfi alaposan végigmustrálta a közeledő sörfoltos ruháját, de nem szólt semmit. Az asztalon már várt Konradra egy korsó ital. Mielőtt érte nyúlhatott volna, egy tömzsi alak ült le a Farkas mellé.

-  Ő Anvila - mutatta be a férfi. - Ő pedig Konrad.

A fiú a törpére bámult, aki épp az imént lökte fel őt. Az korsójába kortyolva nézett vissza rá.

-   Mint bizonyára észrevetted, Anvila a törpék népéből való - folytatta a Farkas. - Tudtad, hogy évezredekkel ezelőtt ez a vidék a törpék birtoka volt? Eredetileg a Világperemhegység a szülőhazájuk, és nagyjából ez a legészakibb pont, ameddig elhatoltak. Igazam van? - fordult Anvila felé.

Az megrántotta a vállát, és ismét belehörbölt a sörébe.

-   És mivel foglalkoznak a törpék? - fordult aztán a férfi Konrad felé.

Most a fiún volt a sor, hogy vállát felhúzva igyon egy kortyot.

-  Lyukakat, járatokat és föld alatti alagutakat ásnak - válaszolta meg a Farkas saját kérdését. - Meg sem lehet őket akadályozni ebben. Ezt csinálják ma, és ezzel foglalkoztak már évezredekkel ezelőtt is. Eljuthatsz idáig úgy Caraz-a-Carakból, hogy egyszer sem látod a napot. Egész alagútrendszer húzódik innen délre, ami nagyrészt még ma is járható. Mikor első ízben katonáskodtam errefelé, hallottam rebesgetni valamit egy ősi törpe templomról. Tudod, mi van az ilyenekben?

-  Nem - felelte Konrad.

-  Kincsek. És ez az igazi oka annak, hogy visszajöttem. Tudtam, hogy kell valami igazságnak rejtőznie a legendák mögött, és valóban. Itt, ezekben a hegyekben megcsinálhatjuk a szerencsénket. A föld alatti járatok egy része ugyan beomlott a földrengések során, vagy betemették őket a vulkánkitörések - de még így sem lesz szükségünk bányászok százaira, hogy eljussunk a célhoz. Meg fogjuk szerezni, mi hárman: te, én és Anvila.

-  Ó - hangzott a felelet.

- Ne lelkesedj ennyire, ha kérhetném... - jegyezte meg epésen a Farkas. - Az itteni feladatainkat elvégeztük. A társaságért, Kislevért és a Birodalomért minden tőlünk telhetőt megtettünk - sőt, még annál is többet. Eljött az idő hogy begyűjtsük méltó jutalmunkat. Sajnos ellenséges területen is át kell haladnunk közben. Keresztülverekedhetnénk ugyan magunkat, de ezzel a ténykedésünkre terelnénk a figyelmet, és jövendő zsákmányunknak is óhatatlanul híre menne. Az sem biztos, hogy egyáltalán túlélnénk a harcokat. Ám minderre nem lesz szükség, mert ha kevesen vagyunk, képesek leszünk feltűnés nélkül elhatolni a célig. Holnap éjfélkor indulunk.

- Van más választásom?

A férfi elvigyorodott, amiből Konrad azt a következtetést vonta le, hogy a válasz nemleges.

- Van még valami, amiről beszélnünk kellene neki? - kérdezte aztán a Farkas.

-   Nincs - szólalt meg a törpe először azóta, hogy leült az asztalukhoz. Aztán az utolsó kortyot is felhajtva söröskorsójából letette azt az asztalra, majd felállt.

-  Akkor holnap éjfélkor - emelte fel áldomásszerűen saját korsóját a férfi.

Anvila szó nélkül megfordult, és elhagyta a zsúfolt kocsmát.

-   Erre várok, ezt tervezem már régóta - fűzte tovább a szót a Farkas. - Persze be kell vallanom, hogy kezdetben nem úgy alakultak a dolgok, ahogy azt szerettem volna. Túl sok időt töltöttem el azzal, hogy kitaláljam, hogyan verhetjük vissza az északi betöréseket, ahelyett, hogy a saját boldogulásommal törődtem volna. De most végre beérett az eddigi munkálkodásom gyümölcse. A törpékkel nehéz közvetlen viszonyba kerülni, és nekem is jó sok időmbe került, míg idáig eljutottam Anvilával. Megosztottuk egymással a tudásunkat, közösen rájöttünk, nagyjából hol kell lennie a templomnak, és ha a környékére érünk, a hölgy képes lesz megmondani, pontosan merre tovább.

-   Hölgy?!

-   Igen, úgy értem Anvila. Nő létére kétszer olyan jól kell dolgoznia, mint a többi törpének, kétszer olyan keményen, hogy bizonyítsa rátermettségét.

-   De... de hát nő!

-   És? Ez csak akkor lenne lényeges, ha te is törpe lennél. Ráadásul okos. Valamiféle törpe-egyetemen tanult odahaza náluk, Caraz-a-Carakban, és elmondása szerint az alagútrendszerrel kapcsolatos történelmi feljegyzésekkel foglalkozott.

Ha tényleg olyan okos, tette fel a kérdést Konrad magában, akkor miért dolgozik itt a bányában? De persze hangosan nem ismételte meg...

Azt sem volt könnyű elviselni, hogy egy törpe látszólag jobbnak bizonyult nála - de hogy ráadásul még nő is az illető... Konrad másnap este, Krysten mellett fekve is egyre ezen töprengett.

Kezdetben nem értette igazán, miért váltott ki olyan heves reakciót törpe nyelven elhangzott sértése. Persze akkor még nem tudta, hogy egy nővel áll szemben. Most, hogy mindezzel már tisztában volt szégyenkezett kissé, hogy ilyen durva kifejezéssel illette a másikat.

Odakint közben besötétedett, a szobát csupán néhány gyertya világította meg. Hamarosan itt az idő. És nem fognak visszatérni - ez pedig Krysten miatt töltötte el bűntudattal.

A lány elboldogult ugyan nélküle idáig, és valószínűleg ezután is el fog. Még csak arról sem volt szó, hogy kizárólag Konradnak tartogatta volna magát. Barátok voltak, semmi több.

A fiú óvatosan kicsúszott az ágyból, nehogy felébressze a lányt. Közben pillantása önkéntelenül is a szomszédos falon lévő tükörre, és abban a lány képmására tévedt. A tükröt ő hozatta neki Praagból, ajándékba. Később Krysten akár el is adhatja: egész kis vagyont ér idekinn az ilyesféle jószág. Végigjártatta a tekintetét a lány meztelen, fekvő alakján, párnára omló szőke, dús haján. Csodálatos nő.

Különben a tükör miatt is állandó rossz érzés kínozta - túlságosan emlékeztette az egész Elyssára és az ő tükrére. Mint ahogy dacára annak, mennyire különböztek, igazából Krysten is mindig első és egyetlen szerelmét juttatta eszébe.

Már öt éve annak, hogy Elyssa meghalt. És bár Konrad úgy gondolta, az emléke idővel elhalványodik, nem így történt. Sőt, ritkán múlt el nap anélkül, hogy ne gondolt volna rá.

Bármilyen nővel volt, szemeikből előbb-utóbb Elyssa delejes fekete szemei néztek vissza rá, és bőrük helyett az ő puha, fehér bőrét simogatta. Gyakran álmodott is a lányról, bár álmaiban nem olyannak látta, amilyennek régen, hanem amilyenné akkor vált volna, ha túléli a mészárlást.

És ezek az álmok nem mindig voltak kellemesek. Néha Elyssa kínozta őt, vagy az életére tört, és ilyenkor a fiúnak mindig eszébe jutott az a hajdani látomás, amely azt jósolta, a lány okozza majd a vesztét.

Ezekből az álmokból felriadva meg mert volna rá esküdni, hogy Elyssa még mindig él - de aztán, miután teljesen magához tért, rádöbbent, hogy ez lehetetlen, pusztán vágykép.

Hisz azt a pusztítást egyedül az emlékeiben élhette túl Elyssa. Ott viszont örökké élni fog, a részévé vált. Csak saját magával együtt tudta volna elpusztítani, de egyelőre nem érzett semmilyen ilyen irányú késztetést.

Aztán saját képmására tévedt a tekintete a gyertyák fényétől világos tükörben, bár ezt a látványt általában kerülte. Attól félt, egy nap saját fiatalabb másával lesz kénytelen farkasszemet nézni. Igaz, az emlék olyan homályos és régi volt, szinte egy egész élettel azelőtti. Nem az az ember volt már, aki akkoriban. Valójában már kinőtt a fiúkorból, ifjú férfinak volt inkább nevezhető. Kamaszkorából megőrizte sovány, magas termetét, de karjain vaskos izmok duzzadtak, és számtalan csata hege borította a testét.

Puha fehér bőr hajpántjával fel övezte homlokát, alászorítva a füle melletti két hajfonatot. Aztán öltözni kezdett. Mivel javában tartott a nyár, szükségtelen volt felöltenie a vastag prémeket. Azzal a néhány ékszerrel és dísztárggyal sem törődött, amit az évek során összegyűjtögetett: egy harcosnak csupán a mellvértjére, láncingére, sisakjára és kesztyűire van szüksége. Oldalára kardot kötött, hátára szíjazta a pajzsát, csatabárdját és hűséges krisét keze ügyébe készítette.

Majd azon a diplomán akadt meg a tekintete, amivel Véresvas Matthew ajándékozta meg. Bár hasznát azóta sem vette, végül csizmája szárába tűrte a szakadozott, borfoltos tekercset.

Egyfelől szerette volna, ha Krysten felébred, másfelől abban reménykedett, hogy mégsem. Lehajolt, és megcsókolta a lány arcát - és érezte, hogy az könnyektől nedves. Tudta hát, hogy ő menni készül, és azzal is tisztában volt, hogy soha nem tér vissza.

Észak felé indultak a sötétben. Vezetőjük csupán a Mannslieb és Morrslieb fénye volt. A terep és a látási viszonyok miatt egyre lassabban haladtak előre.

Mivel a hegységen át nem vezettek utak, gyalog kellett haladniuk, száron vezetve maguk mögött hátas- és málháslovaikat. Általában Anvila ment elől, mert ő látott a legjobban a sötétben. Mivel a törpék többnyire mélyen a föld alatt, homályos helyeken dolgoznak, a látásuk jócskán kifinomult az emberekéhez képest.

Anvila után a Farkas következett, a sort pedig Konrad zárta - állandóan a környéket figyelve, veszélyre, ugrásra készen. Tudta jól, még gyerekkorából, hogy az éjszaka a bestiák ideje: ilyenkor indulnak vadászatra. Bár az igazat megvallva ezen a vidéken nem túlságosan különbözött ebből a szempontból a nappal és az éjjel: a káosz teremtményei egyforma kedvvel támadtak sötétben és napvilágnál. Mi több, a falut is fényes nappal pusztították el...

Kis híján öt évvel ezelőtt. Néhány nap múlva lesz Sigmarzeit tizennyolcadika, a Birodalom időszámítása szerinti hivatalos nyár első napja. Öt évvel ezelőtt ezen a napon lelte halálát a falu majd' minden lakója.

Konrad két nappal később lett a Farkas fegyverhordozója.

A férfi nem tett említést a közelgő dátumról, pedig Konrad kíváncsi volt, mi fog történni aznap. Talán emlékeztetnie kellene rá pártfogóját? És mit mondana aztán... ?

A nap felkeltével általában tábort ütöttek a sziklák között, és csak éjjel indultak tovább, hogy újból legyűrjenek néhány mérföldet. A csapás, amin haladtak mind keskenyebbé, meredekebbé és veszélyesebbé vált.

Egyszerűbb lett volna sorsukra hagyni az állataikat, de a Farkas attól tartott, a szertekószáló lovak elárulnák őket. Kijelentette, bizonyára szükség is lesz rájuk később, mikor el akarják majd szállítani a kincseket. Addig is cipelhették Anvila szerszámait: csákányokat, lapátokat, ásókat, furcsa mérőeszközöket és fekete puskaporral teli hordókat.

Konrad nagyon nem bízott ez utóbbiakban. Az égzegésszerű robajjal felrobbanó fekete por valahogy egyszerűen nem volt természetes. Elsősorban bányászati célokra alkalmazták, de a Farkas mindig is szorgalmazta fegyverként való felhasználását. Például azzal is kísérleteztek, hogy a támadó bestiák útvonalában robbantsanak fel néha közülük egyet-egyet.

Úgy tűnt Anvila egyike azoknak a törpéknek, akik segédkeztek a férfi ez irányú kísérleteiben - de annál azért józanabb fejjel rendelkezett, hogysem saját maga ellenőrizze találmányainak működőképességét. Mert a kísérletek során bizony néhány zsoldos általában odaveszett. Igaz, a Farkas mindig a legnélkülözhetőbbeket osztotta be az ilyen feladatokhoz...

Néhányan a seregből különféle tűzfegyverekkel is rendelkeztek, de Konrad soha nem tartotta valami nagyra azokat az eszközöket. Mint annyi más esetben, persze itt is erősen hatott rá a férfi véleménye. A tűzfegyverek voltak talán az egyedüli olyan hadi eszközök, amelyeknek a kezeléséhez nem értett. Ezek a szerszámok nem voltak valami hatékonyak, viszont legalább akkora veszélyt jelentettek a kezelőjükre nézvést, mint az ellenségre. Még a legnagyobb méretűeknek sem lehetett túl sok hasznát venni.

Az továbbra sem derült ki a számára, hogy az ősi hegységen átvezető útjuk célja pontosan micsoda is. Utazás közben sem sokat beszéltek, mert a környező sziklákról visszaverődő hangok könnyen elárulhatták volna őket. Még a lovak patáit is rongyokba bugyolálták, nehogy felesleges zajt csapjanak.

A törpék általában véve elég szűkszavúak, ami Anvila esetében azt jelentette, hogy egy-két szót ha mondott az egész utazás alatt. Az ifjú sokat tűnődött azon, vajon egyáltalán mi erről az expedícióról a nő véleménye, mire gondol, hisz-e benne, mik lehetnek a saját céljai. Nem bízott benne, és az sem kedvelte őt - ami Konrad felől nézve teljesen rendben lévőnek tűnt.

Valójában maga sem tudta, mit gondoljon az egész kalandról. Elfeledett és évezredek óta eltemetett kincsek? Lehetséges, de nem túl valószínű. Igaz, nem az ő dolga volt, hogy gondolkozzék. Neki csupán engedelmeskednie kellett a Farkas parancsainak - legalábbis néhány napig még.

Kezdetben a férfit aggasztotta a gondolat, hátha utánuk ered egy-két csapat a bányából. Hiszen ha a parancsnok eltűnik, bizonyára valami fontos oka lehet. De semmi jelét nem látták üldözőknek.

És északi behatolóknak sem. Az első napokban persze áldásnak tűnt a dolog, hiszen ha belefutnak a martalócok valamelyik hordájába, az egészen biztosan a halálukat jelenti. Hármuknak esélyük sem lett volna a menekülésre.

Ám később Konrad gyanítani kezdte, hogy valami nagyon nincs rendben. Az egész környéken nyüzsögnie kellett volna a bestiáknak, mégsem láttak egyetlenegyet sem közülük. Vagy talán azért nem kóborolnak errefelé, mert olyan kihalt és kopár a környék? De mi a helyzet a renegátokkal?

Hisz ők csak hárman vannak...

Néha persze látott dolgokat. Bal szeme, ami egy villanással hamarabb észlelte a veszélyt, mintsem az bekövetkezett volna, sokszor mentette meg már az életét az utóbbi öt évben - például mikor egy máskülönben végzetes csapásra vagy lövésre figyelmeztette.

Konrad tisztában volt vele, hogy a Farkas sejt valamit képességével, a „második látásával" kapcsolatban. Még azon az öt évvel azelőtti napon felfigyelt rá, mikor a három repülő bestia rájuk támadt - de azóta nem hozta szóba.

Mint általában, az ifjú erősen remélte, hogy szeszélyes képessége nem akkor hagyja majd cserben, mikor a legnagyobb szüksége lenne rá. Ettől függetlenül útjuk során, kapaszkodás közben mindvégig éberen figyelte a környezetét, lett légyen nappal vagy éjjel.

Végül, mikor már a sötétben való utazás túl veszélyessé vált, átálltak a nappali kapaszkodásra. Ami alig jelentett valami könnyebbséget.

-   Itt kell hagynunk a lovakat. Egyedül Éjfél képes átjutni. Te maradj velük, és őrizd őket, Konrad. Anvila és én továbbmegyünk. Már majdnem célnál vagyunk.

Konrad kíváncsi volt, honnan tudja ezt a férfi, hisz a környező sziklák és szirtek pontosan ugyanolyanoknak tűntek, mint addig bármikor. Ettől függetlenül szó nélkül vette tudomásul a feladatát. A hegyek nem az embereknek, hanem a sasoknak valók. Illetve esetleg még a törpéknek.

Az nem volt ugyan ínyére, hogy így Anvila egyedül marad a Farkassal, de a férfi tud magára vigyázni.

-   Mennyi ideig várjak? - firtatta Konrad.

-   Amennyi ideig szükséges - jött a válasz.

-   És aztán? Kövesselek benneteket?

A férfi csak vállat vont, és elfordult.

Anvila és Konrad némán meredtek egymásra, majd a törpe nő is követte a férfi példáját. Éjfélre annyi málhát pakoltak, amennyit csak elbírt, de a Farkas és Anvila is málhásállatoknak tűntek a magukra aggatott csomagok és szerszámok tucatjai alatt görnyedezve.

Aztán nekivágtak, és hamarosan teljesen eltakarták őket Konrad szeme elől a közelben magasodó sziklák. Konrad erősen fürkészett utánuk egész nap, de a legparányibb jelét sem látta vonulásuknak. Az éjszaka eljöttével aztán leheveredett, és a csillagokat kezdte bámulni. Ő sem tudta, mi okból, de mielőtt elaludt volna, a Sigmar születését jelző villás farkú üstökös jutott az eszébe.

Még sötét volt, amikor felriadt. Ujjai önkéntelenül hűséges tőre markolatára fonódtak. Lassan, óvatosan az oldala mellett fekvő kard után nyúlt.

Veszély ólálkodik a környéken, látta...

De még ki sem nyitotta a szemét, mikor már tudatosult benne: nem őt fenyegeti, a Farkasra és Anvilára les halálos veszedelem.

Gyorsan felült, és alaposan körbefürkészett. De a lovak csendben, nyugodtan álldogáltak, amit nem tettek volna, ha bestiák portyáznak a közelben.

A látomás ugyan lassan elhalványult, de még mindig előtte lebegett a Farkas és Anvila képe. Éjjel - de legalábbis sötét - volt ott, ahol jártak. Nyomukban pedig néma, sötét, halálos árnyak settenkedtek.

Még nem támadtak ugyan a gyanútlan párosra, de a rajtaütés minden pillanatban kezdetét vehette. És Konrad nem tehetett ez ellen semmit.

Bár tudta, hiábavaló és értelmetlen amit tesz, mégis nagy levegőt vett, majd teli tüdőből beleüvöltötte az éjszakába: - Farkas!...

A kiáltás visszhangja torzán, felerősödve verődött ide-oda a környező hegycsúcsok között. - Farkas! - süvöltötte ismét.

-  Farkas-Farkas-Farkas - gúnyolódott a visszhang. - Farkas... Farkas... Farkas...

-  FARKAS! - bömbölte megint kétségbeesetten.

Aztán a sötét ellenére elindult fölfelé a hegyen azon

az úton, amerre a másik kettő is ment. Nem törődött a páncél felvételével - lévén túl nehéz, úgyis csak lassította volna. Márpedig most a gyorsaság életbevágó. Csupán kardját, és vállára vetett kétkezes csatabárdját vitte magával.

Alig látta, merrefelé tart, de ez szinte nem is számított, hisz amúgy is csak sejtette, merre kellene valójában mennie. Előre és fölfelé tartott tehát, bízva abban hogy az ösztönei a helyes irányba vezetik.

Lassan hajnalodni kezdett, mind több fény öntötte el a hegyeket, míg végül tisztán látta, merre is igyekszik. Aztán rádöbbent: ez azt jelenti, hogy elkésett. A rajtaütés már minden bizonnyal megtörtént. A gondolat csak egy percnyi tétovázásra késztette, aztán újult erővel folytatta a kapaszkodást.

Kisvártatva keményen izzadni kezdett, ezért szőrmebekecsét és lábszárvédőit leoldotta és eldobta. A fűrészes sziklaélek egyre több helyen sebezték fel a kezét, míg végül marka már sikamlósan csúszkált ide-oda a köveken minden egyes fogásnál.

Majdnem három órájába tellett, míg elérte a küzdelem színterét. Mindenfelé halott bestiák hevertek, köztük az oldalán fekvő, élettelen Éjféllel, akinek fehér szőrét szinte teljesen beborította a rózsásvörös vér.

Óvatosan lopakodott át a hatalmas, szürke sziklák között, hiszen mindegyik mögött tucatnyi ellenség lapíthatott volna - de mindenfelé csak holttestekre bukkant.

A támadók goblinok voltak, és ez megmagyarázta azt is, miért haraptak ennyien a fűbe az orvtámadás során: mindenki pocsék harcosoknak ismerte őket. És ezek itt még az átlagos goblinokhoz képest is túl töpörödötteknek és deformáltaknak látszottak. Felszeletelve, átlyuggatva, szétvagdosva hevertek egymás hegyén-hátán, némelyet közülük Éjfél patája tiport halálra.

Egynek a koponyáját Anvila egyik csákánya szegezte a földhöz.

De a Farkasnak és a törpe nőnek nyoma sem látszott a hullák között. Talán sikerült elmenekülniük? Vagy egyenesen az volt Anvila célja, hogy csapdába csalja a férfit?

Néhány méterre Konradtól hirtelen kaparászó hang hallatszott, mire ő kardját jobb kezébe, tőrét a balba szorítva azonnal harci pózba dermedt.

A hang megismétlődött, mire óvatosan araszolni kezdett a forrása felé. Végül egy jókora, sima szikla mellől kilesve megállapította azt is, honnan jön: a sziklák között a hegyben hatalmas repedés kanyargóit. Közelebb óvakodott és lepillantott a résbe.

-  Ne csak bámulj, segíts inkább, bolond!

Anvila volt az. Valószínűleg belezuhant a hasadék- ba, és képtelen volt egyedül kikapaszkodni belőle. Konrad keresett hamarjában egy kötelet társai közelben szétszórt felszerelési tárgyai között, majd egyik végét egy sziklához erősítve leeresztette azt a mélybe. A törpe nagy nehezen felkászálódott rajta.

Aztán csak néztek egymásra szótlanul: a nő egy szóval sem köszönte meg a segítséget, Konrad pedig egy szóval sem kérdezte, megsebesült-e valahol.

Majd Anvila körbepillantott a szerteszét heverő hullák között, és megkérdezte: - Hol van a Farkas?

-   Pont ezt akartam én is kérdezni tőled.

-   Éjjel támadtak. Harcolni kezdtünk. Megcsúsztam, és lezuhantam. Az utolsó dolog, amit láttam a holdfénynél, a Farkas, goblinokkal körülvéve. - Belerúgott az egyik hullába. - Utálom a goblinokat! - Újabb halott goblint ért bordarepesztő rúgás.

-   Mi történhetett vele?

-   Talán megölték és ledobták a szakadékba.

-  Vagy esetleg foglyul ejtették... - találgatta Konrad.

A Farkas mindig is ettől tartott a legjobban: hogy ismét fogságba ejtik, és újra kell élnie első bebörtönöztetése elmondhatatlan kínjait és megaláztatásait. Arról sosem beszélt, ki ejtette foglyul először, hol és mikor, de határozottan állította, hogy inkább véget vet az életének, mintsem ez még egyszer megismétlődhessen vele.

Ám úgy tűnt, nem volt ideje ilyesmire.

-   Meg kell találnunk - jelentette ki Konrad. - Hova vihették? Merre tartottatok ti?

-  A templom állítólag a közelben van valahol. Tegnap estefelé találtunk is egy el torlaszolt járatot.

- Járatok - ez az! A goblinok bizonyára ott élnek. Oda vihették a Farkast is. Merre kell menni?

- Várj! - vágott közbe a törpe. - Elismerem, én is kedvelem a Farkast. Ahhoz képest, hogy ember, meglepően tisztességesen viselkedett mindig is. De mi csak ketten vagyunk, goblinokból meg talán százak és százak - ha nem ezrek - várnak ott ránk. Azt sem tudjuk, ő maga merre lehet, vagy hogy életben van-e még egyáltalán. Semmi esélyünk. Ha logikusan nézzük, vissza kell vonulnunk.

-  Mi köze mindehhez a logikának?

Anvila nagyot sóhajtott. - Igazad van.

-  Hogy juthatunk a föld alá? Merre is van ez a templom?

-  Hadd szedjem össze a felszerelésem.

A törpe összeválogatta a legszükségesebbeket azok közül a dolgok közül, amelyek a rajtaütéskor szétszóródtak. Aztán megosztották egymás között a terheket - Konrad gondosan ügyelt arra, hogy a fekete port tartalmazó apró fahordócskák közül egy se kerüljön hozzá.

Majd Anvila vezetésével mászni kezdtek. Útjuk során némelyik sziklát vércseppek díszítették, de Konrad nem szólt semmit.

A törpe néha megállt, rovátkolt pálcákat vett elő hátizsákjából, és különféle fémszerkentyűket tologatott rajtuk.

Egy időre mindenféle ellenségeskedést elfeledtek - szövetségesekké váltak, Sigmar Heldenhammerhez és az akkori idők törpéihez hasonlóan, akik szintén vállvetve küzdötték át magukat a goblinokon jó huszonöt évszázaddal azelőtt.

-  Gyerünk, gyerünk! - mormolta Konrad türelmetlenül. - Minden perc az életébe kerülhet!

És mindeközben pontosan tudta, hogy ez a veszély előbb-utóbb valósággá válik...

-   Itt van - jelentette ki végül Anvila.

-   Hol? - kérdezte az ifjú harcos körbefürkészve.

A környéken semmi feltűnő nem látszott: pontosan ugyanolyan sziklák és repedezett kövek hevertek mindenfelé, mint idevezető útjuk során bárhol. Itt-ott néhány elszáradt fűcsomó, satnya bokor, mohával borított kőszálak. Semmi jele nem volt nemhogy templomnak, de egyáltalán, bármilyen intelligens kéz alkotta műnek.

-   Az az - mutatott a törpe nő az egyik irányba.

Konrad a kinyújtott ujj mutatta irányba nézett, és

egy, a sziklafalban lévő repedésen állapodott meg a

tekintete. Közelebb ment, és a hasadékból áradó feketeségben megérezte a mögötte meghúzódó mélységet.

Aztán megpillantott még valamit: egy véres emberi kéznyomot a sziklán, a repedés széle mellett. Csak a Farkasé lehetett.

-   Bemegyek.

-   Várj!

-   Nincs időnk várni.

-   Túl sötét van odalent egy embernek - erősködött Anvila. - Gyújts egy fáklyát.

-   Honnan...?

De mielőtt befejezhette volna a kérdést, a törpe már ki is nyitotta hátizsákját, és előhalászott belőle egy olajos szövétneket - egy bányász mindig tart ilyesmit magánál. Aztán kovát és acélt vett elő, majd szikrát csiholva a szövétnekre, átadta azt Konradnak.

-   És te? - kérdezte az ifjú.

-   Találd meg. Nekem más feladataim vannak - azzal a lábánál heverő puskaporos hordókra mutatott.

Konrad nem értette, mire céloz a törpe, de nem is érdekelte különösebben. Így is volt elég dolog, amivel törődnie kellett. Indulásra készen a hasadék felé fordult.

-   Konrad!

A harcos visszanézett.

Ekkor Anvila kimondta a törpe nyelven létező legmocskosabb kifejezések egyikét, egy sokkal durvábbat annál, amivel a fiatal harcos találkozásukkor illette. Majd így folytatta: - ...a goblinoknak! - És sötéten elvigyorodott.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

TIZENHARMADIK FEJEZET

 

 

Anvila goblinokra irányuló ádáz szitka visszhangzott Konrad fülében, felidézve benne azt, amit a törpék és a goblinoid fajok közt meglévő ősi gyűlölségről tudott. A között a néhány könyv között, amit elolvasott azóta, hogy elsajátította a betűk értésének képességét, volt Sigmar Heldenhammer Életének egy szakadozott, öreg példánya is, melyet lenyűgözően izgalmasnak talált, és amelyből mindig ösztönzést merített. Most is, ahogy behatolt a hegyoldal sötét vágatába, felidézte maga előtt a félelmetes Sigmart, amint számolatlanul irtja a goblinokat, hatalmas pörölye vértől csöpögőn sújt le újra és újra - és ez megújult erővel töltötte el.